Ebben a háborús helyzetben, és a nyomában járó sok bizonytalanság során felértékelődik életünk minden perce, méltó helyre kerül szeretteink fontossága – fejtette ki lapunknak Steinbach József. A Magyarországi Református Egyház Dunántúli Református Egyházkerületének püspöke szerint ilyenkor rádöbbenünk arra is, hogy milyen hálátlanul éltünk, illetve éltünk vissza az Istentől kapott jólétünkkel, látjuk életünk törékenységét, sebezhetőségét, végességét, valamint azt is, hogy egy pillanat alatt megváltozhat minden, kifolyhat a kezeink közül számos e világi kincs.
Steinbach József református lelkészként azt hangsúlyozza, hogy a protestánsoknál ebben az időszakban a reformációért – amely éppen 505 esztendővel ezelőtt indult el – adunk hálát Istennek.
A reformáció rámutatott arra, hogy Isten az élet Istene, aki Igéjében – amelynek dokumentuma a Szentírás – kijelentette nekünk, hogy minden méltatlanságunk ellenére szeret bennünket, megtartja törékeny létünket, megbocsátja bűneinket, megújítja, azaz szentté formálja, megtisztítja életünket, valamint megvált bennünket a haláltól és a gonosz hatalmától.
Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált, Isten nekünk is örök életet adott, ez az örök élet pedig már ebben a világban elkezdődik – hívta fel a figyelmet a püspök. Elmondta, a földi élet Isten ajándéka, de ha nincs örök életbe vetett hitünk, akkor mindent itt, most, azonnal akarunk, mégpedig minél többet, akkor nem érdekel a másik, akkor együnk és igyunk – mondja Pál apostol – mert holnap úgyis meghalunk. Az örök élet örömhíre nem valami túlvilági vigasz, hanem éppen azért hangzik el, hogy már ez a földi életünk szebb, boldogabb, teljesebb, tisztább, szentebb és békésebb legyen – magyarázta Steinach.
Az emlékezés emlékeztet
A gyász, a fájdalom a Biblia szerint is egy „legitim” érzés, gondoljunk a zsoltárokra, Jób könyvére, a korintusi második levél vigasztaló soraira – húzta alá a püspök mindenszentek és halottak napja apropóján. Igenis, akit igazán szerettünk, és elment a minden élőknek útján, annak hiánya meggyötör, még hitben járva is – fogalmazott, hozzátéve: őrájuk nemcsak halottak napján emlékezünk, hanem mindenkor eszünkbe jutnak, de ilyenkor felvállalva emlékezésünket, meglátogatjuk nyughelyüket.
Steinbach József kifejtette, ő a szeretteire az örök élet reménységében emlékezik, a feltámadott Jézus Krisztusban, hiszen bár a testünk elporlad, de Jézus Krisztus megváltó szeretetéért kapunk egy örök testet, amelyben megőrizzük személyazonosságunkat, egyetlen életünk minden Istentől kapott egyediségét és szépségét. Az örök életet ugyanakkor nem lehet e világ dimenzióiból megérteni, csak azt tudjuk róla, amit Pál apostol írt, hogy sokkal jobb mindennél – jegyezte meg a lelkipásztor.
Az emlékezés minket is emlékeztet a saját halálunkra – szögezte le a püspök. „Emlékezz a halálra!” – egyedül ez az, ami alázatban tarthatja a hedonista embert. Az alázatra, az ebből fakadó szelídségre nagy szükség lenne. Igen beképzeltek és pökhendiek, sőt kegyetlenek tudunk lenni, azonban ezt észre sem vesszük, amíg jól megy a sorunk és mi vagyunk fölül – mutatott rá Steinbach József. Szerinte egy olyan világban élünk, ahol betegségről, öregségről, halálról nagyon nem akarunk hallani – noha ezt soha nem ismerjük be –, és valójában leírjuk azokat, akik valamiképp az élet peremére kerültek, szinte védekezésként is. Persze – teszi hozzá – beteges dolog folyamatosan a halálra gondolni, de aki tudja, hogy Isten legyőzte a halált, az ha fél is – mert a meghalástól félünk –, nem esik kétségbe, és naponta alázatért könyörög az Úrhoz, amelyből segítő szeretet és együtt érző irgalom fakad mások iránt is.