Szabadulás az alkohol rabságából

Zúg a miatyánk, összekapaszkodva mondják a szabadult alkoholisták Kórház utcai lelki központjuk kápolnájában. A tizenkilenc éve józan Fazekas Gyuri atya arról prédikál, hogy az igazán alázatos ember képes nevetni önmagán és Isten elé állni. Ezt az érintett alkoholisták és családtagjaik is megerősítik, mint mondják, az alkoholizmus „hazugságbetegségéből” Krisztus a szabadító, aki gyengeségeinkben emel fel minket. Ám addig hosszú az út: a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ) segítői­nek harminchét évnyi tapasztalata is kevés, ha az alkoholbeteg nem jut el o­dáig, hogy kimondja: alkoholista vagyok.

Szeretett bűnösök vagyunk: bár jóra teremtettünk, bűnre hajló a természetünk. Ez a valóság és a mi közösségünk már tudja, hogy fölösleges mismásolni, mert csak elsüllyedünk

 – mondja Gyuri atya a KASZ havi szentmiséjén, ahol szép számmal, csaknem hatvanan jöttek össze. Ők már szabadult alkoholisták: így mondják, mert más a józanság és más a szabadulás. Más nekifutásból, erőből, bizonyítási céllal fenntartani a józanságot, és más teljes összetöretés után Isten kegyelméből újjáépíteni az életet – vélik.
– Az alkoholizmus „titokbetegség” is: titok, hogy melyik pohártól lettem alkoholista, titok, hogy ki, mikor indul el a gyógyulás útján és az is titok: ­miért kell eljutni a mélypontra – sorolja az egykor tagadásban élő, alkoholista pap, aki ma már a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat (KASZ) vezetője. Mint mondja: össze kell töretni, mert csak akkor leszünk képesek megnyílni Isten, az igazság és a gyógyulás felé.

Az elvonótól az oltárig

– A szenvedélybeteg valamilyen módon szeretethiányos, ezt az űrt próbálja betölteni az alkohollal. Alkoholistaként ott van a kezünkben a szesz, viszont a szabadulás folyamatában, amikor elveszik tőlünk, űr keletkezik a szívünkben. Ezt az űrt semmi és senki nem tudja betölteni, csakis az Isten. Amikor valaki megszabadul, Isten költözik a szívébe – vág bele Fazekas Gyuri atya az óbudai Szent József-templom plébániáján nehéz élettörténetébe, kiemelve: 17-től 44 éves koráig ivott és menekült.

Szavai szerint erős hendikeppel indult az életben: négyéves koráig az édesanyja egyedül nevelte, majd lett egy alkoholista nevelőapja, miközben a saját, vér szerinti apját nem ismerte, csak annyit tudott, hogy átitta magát a túlvilágra. Kilencévesen állami gondozásba került, ahonnan csak 17 éves korában vette magához egy katolikus család, akiknek tulajdonképpen a megtérését köszönheti.

 – Ekkor kezdtem el hittanra járni, majd megkeresztelkedtem, és megérintett a papi elhívás gondolata is: milyen jó lenne egyszer az oltár másik oldalán állni és Krisztus szavait mondani, a szeretetet továbbadni – emlékszik vissza.
Gyuri atyát 25 éves korában fel is vették az esztergomi papnevelő intézetbe, ahonnan végül – alkoholproblémái miatt – még a papszentelés előtt kirúgták. Ennek ellenére a papság gondolata, a hivatásérzet mindig jelen volt az életében, igaz, bár mindenhonnan „kiitta” magát, mégis próbálkozott a szerzetességgel, befejezte teológiai tanulmányait, dolgozott a Máltai Szeretetszolgálatnál szociális munkásként, de még templomőr és sekrestyés is volt. Mint fogalmaz, hiába járt önismereti csoportokba, pszichológushoz, akupunktúrára, vagy került négyszer is az addiktológiai osztályra, a probléma felismerése ellenére gondolatai középpontjában még mindig az ital állt.

A hajdani OPNI-ban is voltam kezelésen: jógáztunk, rajzoltunk, zenét hallgattunk: ezek szép dolgok, de csak a szeretet gyógyít. Kellenek a terápiák és a szakemberek, de a kettőnek együtt kellene működnie

 – emeli ki a lelkész. 

A szabadulás végül a Nyírő Gyula Kórházban talált rá.

Az elkerülhetetlen mélypont az ottani addiktológiai osztályon egy sarokban guggolva talált rám. Átsírtam és átimádkoztam egy teljes napot, majd azt mondtam: „Jézus, vagy megszabadítasz engem, vagy meghalok” 

– idézi fel a lelkipásztor, majd hozzáteszi, ezután kereste fel a KASZ-t, ahol részt vett a lelkigyakorlatokon, 2007-es papszentelése óta pedig ő vezeti a szabadító alkalmakat.

A  szolgálat szíve-lelke

A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálatot 1985-ben indította Halász Endre római katolikus pap önkéntes munkatársaival, hogy segítsen az alkoholproblémával küszködő embertársainak, valamint hozzátartozóiknak. A lelkészi feladatokat 2000-től Jakus Ottó, 2011-től Fazekas György római katolikus pap látja el. A szolgálat tevékenysége elsősorban közösségi összejövetelek – többnapos lelkigyakorlatok, lelki napok – szervezéséből, személyes lelki gondozásból áll. Minden évben elutaznak Erdélybe és Kárpátaljára, hogy a határon túli magyaroknak is lelkigyakorlatot tartsanak. A szolgálat szívét-lelkét a leányfalui Szent Gellért lelkigyakorlatos-házban tartott szabadító hétvégék jelentik. A közösség tevékenységeinek szakmai és gazdasági feltételeit 2023-tól a Katolikus Szeretetszolgálat fogja biztosítani – lehetővé téve mind több érintett és családtagjaik elérését, segítését. A Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat közössége a [phone] telefonszámon, illetve a [email protected] érhető el. A szolgálatot támogató adományokat jelenleg a Szomjazom Alapítvány számláján tudják fogadni. OTP-Bank : 11704021-20006424. Az alapítvány adószáma: 19672452-1-41

Alkoholista vagyok

A legnehezebb feladat kimondani, hogy bajban vagyok, alkoholista vagyok

 – kezdi a KASZ hét és fél éve „szabadult” önkéntese a szentmise utáni beszélgetésen. 

A másik súlyos teher, folytatja, annak az elfogadása, hogy soha többé egy kortyot sem lehet inni. Mint mondja, ez is egy gyászfolyamat, valamit örökre elveszítenek: hiszen egy finom pohár vörösbornak vagy egy malátaviszkinek gasztronómiai értéke is van.
Az ötvenes éveiben járó férfi és felesége – mindketten orvosok – ma már az alkoholistamentő szolgálat segítő munkatársai. A férj egy lelkigyakorlatos hétvégén szabadult meg, feleségével együtt járták végig a gyógyulás útját: meggyőződésük ugyanis, hogy a hozzátartozóknak is meg kell gyógyulniuk. A félelem és a szégyenérzet azokon az úgynevezett vegyes csoportos foglalkozásokon oldódik fel, amelyeken a családtagok is részt vehetnek: itt egymásnak ismeretlen alkoholisták és hozzátartozók mesélnek az életükről, érzéseikről.

A csoportban szégyen nélkül, szabadon beszélhettem az érzéseimről; végre azt éreztem, hogy őszinte lehetek. Amikor először hallottam egy alkoholistát arról beszélni, mit él át, mennyire szenved attól, hogy le akarja tenni a poharat, de nem tudja, mindent átértékeltem. Megértettem, hogy a férjem nem egy alávaló hazug ember, aki azt mondja, nem akar inni, majd kilép, és az első útja a pohárhoz vezet

 – emlékszik vissza a házastárs.
A vegyes csoportokban az alkoholbetegek is osztozhatnak a hozzátartozók fájdalmában: hallhatnak a századszorra összetört bizalomról, a családtagokat gyötrő önvádról és arról, hogy nem csak „piszkálni” akarják őket.

A házaspár úgy látja, társadalmunk súlyosan alkoholfüggő, a legtöbb ünnepünket, eseményünket szinte lehetetlen elképzelni alkohol nélkül, azonban az alkoholizmussal nem foglalkozunk, tagadásban vagyunk.

– Amíg az alkoholista magától nem jut el a szabadulás gondolatáig, addig teljesen mindegy, mit mond a környezete. A család miatt lefutottam bizonyos köröket, de igazából inni akartam – meséli a férj, aki azt is elmondja, el kellett jönnie a mélypontnak, a „minden mindegy” állapotnak ahhoz, hogy ma is józan lehessen.

Gyuri atya senkivel sem birkózik, szeretettel gyógyít (Fotó: Mirkó István)

Utalni lehet és kell is

A házaspár arról is beszél, korábban hallottak a rádióban a KASZ-ról, azonban csak évekkel később, egy többnapos eltűnéses ivászat után jutott eszébe a feleségnek utolsó mentsvárként. A lelkigyakorlaton azután megtörtént férjével a csoda.

A szabadulásom meghatározhatatlan élmény, s egyben bensőséges kapcsolat az Istennel. A kereszt elé térdepelve kértem a segítséget, és megkaptam. Ez megtörtént olyanokkal is , akik 30-40 év masszív alkoholizálás után érkeztek

 – számol be gyógyulásáról a férfi. Hangsúlyozza: a józanság megtartásához a lelkinapok, szentmisék, valamint csoportos alkalmak jelentenek segítséget.

Hatalmas feladat a több évtizedes egymásnak okozott fájdalmat, a hazugságokat feldolgoznunk. Felnézek a férjemre, mert ő a KASZ közösségén kívül is vállalja a múltját

 – fűzi hozzá a felesége.
– Az alkohol torzítja és rombolja a személyiséget – szögezi le Fazekas Gyuri atya, majd azzal egészíti ki: az alkoholbeteg énképe, önbecsülése és önmaga szeretete szépen lassan összeomlik. A mélypont előtt – mondja – jelentéktelennek, nullának érzi magát az ember, az alkoholizmus buborékában pedig a kapott szeretetet sem érzékeli.

Egy alkoholistának teljesen fölösleges azt mondani, hogy ne igyon. Csak annyit érünk el vele, hogy a szenvedélybeteg azt gondolja: nehogy már valaki megmondja nekem, hogy alkoholista vagyok-e 

– hangsúlyozza a lelkipásztor, majd azzal folytatja: utalni azért lehet és kell is arra, hogy az érintettnek problémái vannak az alkohollal. Ha az alkoholbeteg nem kap jelzést, azt hiszi, hogy minden rendben van. A szidalmazás viszont csak ellenállást szül.
Gyuri atya szerint az érintettnek saját magának kell a KASZ központi számát felhívnia, ha segítséget szeretne. Ezután részt vehet egy személyes beszélgetésen, majd csoportos foglalkozásra és KASZ-programokra irányítják, végül meghívják a lelkigyakorlatra.

Bár a szabadító lelkigyakorlatra tagadásban, összetörve, maguk alatt, félve és reszketve érkeznek az alkoholisták, ezeknek az embereknek az első élménye végül mindig az, hogy szeretettel és megértéssel fogadják őket. A szenvedélybeteget szépen lassan megérintik az események, érzik, hogy valakinek számítanak és fontosak

 – fogalmaz a lelkész, kiemelve, hogy az előadásokban, a szentmisékben és a csoportos foglalkozásokban feloldódnak a gátak, az alkoholbeteg megtapasztalja: nincs egyedül a gyengeségében. A többi alkoholbeteg ismerős történeteiben önmagát látja.

„Akár meg is ihatnám”

Az első lépés ugyanakkor mindig az, hogy a beteg elinduljon a gyógyulás útján, kijózanodjon. 

Csaknem egy évig még az agyunk is át van itatva alkohollal, egészen másként gondolkodunk, reagálunk. A visszaesés mint lehetőség mindig fennáll. A rutin, hogy probléma, krízis esetén alkoholhoz nyúlunk, az életünk része, ott van a zsigereinkben

 – mondja.
– A kísértés mindig jelen lesz, tizenkilenc év józanság után is ezt tapasztalom: nyaranta Hévízen kúrálom magam, ilyenkor egy ismerősömnél szállok meg, ezt idén pezsgővel, kávéval háláltam meg. Egyik nap közölték, hogy elutaznak, és egyedül maradok. Hirtelen már nem tudtam csak úgy elmenni a polcon hagyott pezsgősüveg mellett, bevillant, hogy akár meg is ihatnám, hisz nincs itt senki, a városban pedig nem tudják, ki vagyok. Egy órán keresztül gondolkoztam és imádkoztam, végül persze nem ittam meg – érzékelteti Gyuri atya, mennyire megmarad a vágy az alkoholistákban.

A közösség – hangsúlyozza a KASZ lelkésze – és a lelkigyakorlatok folyamatosan erősítik és támogatják az alkoholistát.

 Az először érkezőknek javasolják: legalább két-három évig minden lelkigyakorlatra menjenek el és minden programon vegyenek részt. Mint mondja, az is sokat számít, hogy a KASZ közösségében a segítők mind érintettek, szabadult alkoholisták. Gyuri atya úgy véli, a szabadult embernek meg kell reformálnia a hétköznapokat és az ünnepeket is.

„Mr. Jézus”

Korábban egy karácsonyi bevásárlás abból állt, hogy felmértem, hány üveg sörre lesz szükségem. Szabadultan viszont az ünnep már nem arról szól, hogy leiszom magam, hanem a szeretetről. Azt szoktuk mondani: ha tíz évet ittál és tíz évet nem iszol, akkor vagy a nullponton. El kell jutni odáig, hogy az Isten szeret és gyönyörködik bennem, a javamat akarja

 – világít rá a lelkipásztor.
Gyuri atya elárulja, lelkigyakorla­taik szombati napján úgynevezett kör­imádságot tartanak. 

Történt, hogy az egyik betegünk, aki még nem jutott hitre, így imádkozott: Mr. Jézus, én téged nem ismerlek, de meg akarlak ismerni.

Majd hozzáfűzi, ebben az imádságban minden benne van, az illető később megkeresztelkedett, bérmálkozott és egyházi házasságot is kötött – idézi fel, majd azzal zárja: 

Senkivel nem birkózunk, csak szeretünk. Sok szabadulttól és hozzátartozótól hallom, hogy a gyógyító alkalmakon tapasztalták meg életükben először: tényleg szerető Istenünk van, akit jó megismerni.

Borítókép: a hit és a közösség a megtartó erő az alkoholisták számára (Fotó: Mirkó István)