Még a hetvenes években történt Duray Miklós messzehangzó belépője a helyét kereső nomád nemzedék életébe, így az én életemben is. Ez a belépő a Kutyaszorító című drámai könyve volt Csoóri Sándor költő és politikai villámokat fénylő bevezetőjével. Ezt röptették szét a magyari világban Püski Sándorék New Yorkból, ezt csempésztük barátaimmal Lakitelekről a Kárpát-medencébe, az ellenzéki szélrózsa minden irányába. Ez a könyv csak részben szólt a szlovákiai magyarellenes etnikai tisztogatásról, de Duray Miklós fél évszázados, következetes és céltudatos életének vallomásos látlelete is.
Amikor 1978 nyarán Pozsonyban Gálfalvi György marosvásárhelyi író barátommal egy kis kávézóban találkoztunk, akkor már működésbe lendült az általa szervezett és irányított jogvédő hálózat. Duray gyakorlati ember volt, azonnal szervezkedtünk, arra kért, hogy repülőgéppel vigyünk át Kassára Kolár Péteréknek egy köteg frissen stencilezett, a magyar iskolabezárások és összevonások ellen tiltakozó aláírásokat gyűjtő íveket. Így lettünk, aztán így maradtunk évtizedeken át Duray Miklós sokszor egyszemélyes szabadságharcának részesei, társai.
Életének sorsot próbáló történései arra utalnak, hogy makacs ember volt. A geológusként a természet adta terepet járta kitartóan, politikusként majd egészen másfajta terepen kellett járnia. Életműve arról tanúskodik, hogy talán az öröklött és idegeibe mélyen beivódott igazságérzet és magyarság iránti elkötelezettség tette, hogy újabb és újabb kudarcok sem tántorították el a politikától. Sem a zaklató, a környezetét is megfélemlítő megfigyelés és letartóztatás, sem a börtön. Sem az a látszólagos kiszolgáltatottsága az egyéni létnek is, hogy be a börtönbe és ki a börtönből, az mindig azon múlott, hogy a birodalmi központban éppen mi történik, hogy Moszkvában ki volt és ki lett a vezér. Valójában nincs is ebben semmi különös, hiszen a hódoltsági állapot egyenes következménye ez is, akár Szlovákiában, akár Magyarországon vagy másutt.
Mégis van azért különbség, de nem is akármilyen.
