Duray Vigh Károlytól búcsúzva felidézte, hogy „a Nagy Háború végének nagy fordulatai” idején született. Ő maga éppúgy történelmi időben, a „nagy cezúra” idején, a második világháború lezárásakor, a nagy összeomláskor látta meg a napvilágot, amikor a felvidéki magyarság számára megkezdődtek a „hontalanság évei” (Janics Kálmán). Éppúgy Losoncon, mint Vigh. Ahogy fogalmaz: „Abban a városban, amely a Kárpát-medence egyik legpolgárosultabb települése volt, de 1918 után elszakították a nemzet tömbje által lakott területtől – külfölddé, idegen állam részévé, peremterületté tették. Ezt a várost Mátyás király Fekete Seregének megszervezése előtt Ján Jiskra szabadcsapatai dúlták, 1849-ben a magyar szabadságharcot Osztrák-Habsburg kérésre leverő orosz csapatok felperzselték. Itt született a Nagyságos Fejedelem kancellárja, Ráday Pál és a magyar felvilágosodás egyik szellemi vezérlakja, Kármán József, ide kötődött Madách Imre. 

Ebben a városban a Szilassyaknak köszönhetően váltak egyenrangúvá a zsidók a többiekkel 1814-ben, az első magyar emancipációs törvény megszületésénél negyvennégy évvel korábban. Losonc a XIX. század fordulójának legfejlődőbb magyar városa lett csattogó gépgyáraival, élelmiszeriparával, hatalmas gőzmalmával, gabonakereskedelmével. Szülővárosa a korai középkortól számítva a kultúrák határvárosa volt. Ennek a feladatának úgy felelt meg a város, hogy nyílt teret adott a kultúrák találkozására, a kölcsönös gazdagodásra. A középkortól számítva kereskedelmi központ is volt, ami ugyancsak a különbözőségek kölcsönösségét erősítette.” 

E ködbe veszni látszó, ám nemzedékek összegyűlt és továbbadott élményei alapján még létező polgári szellemiség az ő gondolkodását is meghatározta. Még akkor is, ha oly korba született, amikor megszületni „csak a véletlen műve volt, mondhatni a figyelmetlenségé, mert 1944 őszén gyereket nemzeni csak véletlenül lehetett”. Szülei szellemisége, a magyar származás vállalása és a losonci, majd füleki magyar iskola hatása meghatározó volt életében. 

„Kisebbségi magyarnak születtem. Azon kisebbségiek egyikének, aki és akik, valamint kinek és kiknek a szülei nem adták föl a második világháború utáni durva üldöztetés ellenére sem a nemzetiségüket. Tehát a több mint háromszázezer nem csehszlovakizált magyar egyike vagyok. Azok közül származom, akikhez az elnyomás enyhülése után visszatérhettek a nemzetiségüket a megfélemlítettség vagy a létük védelme miatt elhagyottak, így hát egyike vagyok annak a hivatalosan bevallott ötszáznyolcvanezer csehszlovákiai magyarnak, akik a megpróbáltatások súlya alatt – ha néha el is bizonytalanodtak –, végül mégis kitartottak nemzetük mellett. (…) Magyar iskolába jártam. Nem csupán azért, mert szüleim, majd később én is így döntöttünk. Hanem azért is, mert a nemzeti kisebbség létének egyik legfontosabb jelképe az anyanyelv, megtartója pedig a nemzeti kultúrában való művelődés.” Az 1956-os forradalmat tizenegy évesen élte meg. „Azt hiszem, (…) sokkal érzékenyebb voltam a politikai eseményekre, mint kortársaim. A gyilkos szovjet ágyúk dörgése áthallatszott Losoncra is. Éjjel pedig vonult a csehszlovák hadsereg a magyar határ irányába, hogy esetleges parancsra beavatkozzon az eseményekbe, természetesen a szovjetek oldalán. (…) Az öröm és a félelem időszaka volt ez, és november 4. a teljes reményvesztés napja. Ez is vasárnap volt, és hátborzongató segélykiáltást sugárzott a rádió. Mindannyian sötét ruhába öltöztünk, mert családi gyásznap volt ez nálunk. Napokig alig szóltunk és lábujjhegyen jártunk otthon, mintha a forradalom halottai lettek volna kiterítve lakásunkban.”

1964-től a pozsonyi egyetem természettudományi karának geológus hallgatójaként vett részt a csehszlovákiai magyarság alakuló és terebélyesedő klubmozgalmában. Alapítója, 1965 és 1968 között pedig elnöke volt a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubnak, amely – a többi hasonló szerveződéssel közösen – szervezője volt az első Nyári Ifjúsági Találkozónak, a ma is létező gombaszögi táborozás egyik elődrendezvényének. A magyar főiskolások és egyetemisták érdekeit éppúgy képviselte a csehszlovákiai főiskolák konferenciáján, mint a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) vezetőségében. A prágai reformfolyamatok kibontakozása természetesen a felvidéki magyarságot sem kerülte el: 1968 áprilisában fontos szerepe volt a Magyar Ifjúság I. Országos Konferenciájának megrendezésében és a Magyar Ifjúsági Szövetség megalapításában. Később túlzás nélkül történelmi pillanataként idézte fel ezeket a napokat, a felvidéki magyarság magatartását példaadónak tekintette a prágai tavasz és a „normalizációnak” csúfolt visszarendeződés idején is. 

Egy jellemző esetet idéz fel a Varsói Szerződés bevonulása utáni napokból: „Egy árva transzparens árulkodott csak arról, hogy valami más történik az országban, mint általában, mert a felirat azt hirdette: »Magyar katonák, menjetek haza!« Semmi több. Azonban voltak olyan feliratok is Dél-Szlovákiában ebben az időben, melyek csupán arról szóltak, hogy »magyarok, menjetek el«, és mi tudtuk, hogy ez nagyon is kétértelmű, célzatosan az, de ekkor megbocsátottuk és nem méltattuk figyelemre, mert azt is tudtuk, hogy most másra gondol az ország zöme.” A klubmozgalmak 1969 nyári találkozójával kapcsolatos megfogalmazása saját akkori álláspontjára és későbbi életművére is jellemző: „Nem voltunk hajlandók engedményt tenni egyetlen alapvető – főleg a kollektív jogok és az önigazgatás terén –, mert tudtuk, hogy minden visszalépés további megalkuvásra kényszerít.” A kommunista visszarendeződés persze nem tűrte, nem tűrhette az önállóságot: Duray az elsők között lépett vissza a magyar szervezetek vezetéséből, miután a sajtóban nacionalizmussal és kozmopolitizmussal, szovjetellenességgel és jobboldalisággal vádolták. 

Hosszú, de politikai szempontból csendesebb évtized után – tiltakozva a magyar anyanyelvű oktatás ötödik osztálytól való szinte teljes ellehetetlenítése ellen – létrehozta a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, amely számos, a magyar emigráción keresztül a nemzetközi nyilvánosság elé tárt memorandumban és nyilatkozatban tárta fel a magyar kisebbséget ért folyamatos atrocitásokat. A bizottság tevékenysége és az általa keltett hírverés sikerrel járt: a terv lekerült a napirendről. Duray egyetlen csehszlovákiai magyarként annak ellenére is aláírta a Charta 77 nyilatkozatát, hogy az – az általánosságokon kívül – egyáltalán nem mutatott fogékonyságot a magyar kisebbség érdekérvényesítési harcai iránt. Ezekben az években is egyaránt felemelte a szavát a szlovák nacionalista tendenciák és a hivatalos magyar politika közönyössége ellen. 

1979-ben – Kenedi János és Bence György felkérésére – tanulmányt közölt a magyar ellenzék közös vállalkozásaként létrejött Bibó-emlékkönyvben, Adalékok a kisebbségi politikához címmel. Ebben nemcsak a jelenre vetített, de általános, korszakokon átívelő tanulságokat is levont a kisebbségi létmóddal és politizálással kapcsolatban: „Nem lehet tehát felmenteni a megalkuvás vádja alól a kisebbséget, ha egyezkedik. Csupán az életmentési akciók fogadhatók el, hiszen a mártíromság, ha mégannyira mozgósító erő is, nem lehet célja egyetlen kisebbségnek sem. A tárgyalás és az ellentmondás szabadsága azonban kikezdhetetlen. Tárgyalási alapnak a hatalom, illetve a többség által kezdeményezett közeledés tekinthető vagy pedig a kisebbség részéről tett nyílt ajánlat. Előbb a hatalom részesévé kell, hogy fogadja a kisebbséget, vagy el kell, hogy ismerje törvényes ellenzéknek, vagy legalább ténylegesen el kell viselje ellenzékként. Ilyen gesztus hiányában minden spekuláció hiábavaló, mely az iránta tanúsított hűséggel igyekszik meggyőzni az államot, hogy a kisebbség megérdemli a jogrészességet. Hűséggel nem törvényes jogot, hanem csak féltett koncot lehet szerezni.” 

A magyar közgondolkodás történetébe legmélyebben ugyanakkor nem ezzel a tanulmányával, hanem az 1983-ban New Yorkban, a Püski Kiadó által kiadott Kutyaszorító című, önéletrajzi írásával véste be a nevét. A kötethez előszót író Csoóri Sándor szilenciumra ítéltetett, miután a magyar kisebbségek problémáinak fokozódásáért a szocializmust mint rendszert és ideológiát tette felelőssé. Csoóri Duray bátorságát kiemelve azt hangsúlyozta: a munka azért is úttörő vállalkozás, mert szerzője „szakít (…) a bűntudatra alapozott hagyománnyal. Nem fejti ki, de érezteti, hogy minden mentegetőzés újabb ürügy a nemzetiségek bevádolásához.” 

Csoóri előszavát persze az anyaországi társadalom éppúgy nem ismerhette meg, mint Duray szinte felbecsülhetetlen értékű és töménységű összegzését. Utóbbi könyve megjelenésekor már túl volt első börtönbüntetésén – a nemzetközi tiltakozás hatására „csupán” három hónapig tartott ez a fogság –, pozsonyi perén a szolidaritás gesztusaként Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós is részt vett, a magyar emigrációt pedig Barki Éva Mária bécsi ügyvédnő képviselte. 1984 májusában újra letartóztatták, ekkor egy évig raboskodott – többek között a nemzetközi szervezetek, a magyar emigráció és a budapesti Duray Bizottság tevékenységének köszönhetően végül amnesztiában részesítették. 

Természetes lehetett volna, hogy az antikommunista, a magyar kisebbség jogait a többségi nacionalizmussal/sovinizmussal szemben védelmező Duray Miklós fontos szereplője és megkérdőjelezhetetlen ikonja lesz a szlovákiai és/vagy a magyarországi politikának. És bár vezetője volt szlovákiai magyar szervezeteknek (az általa alapított, hangsúlyosan magyar gyökerű, de a többi csehszlovákiai nemzetiséget is felkaroló Együttélésnek, majd a szétaprózott magyar pártokat egyesítő Magyar Koalíció Pártjának, 2011-től pedig a Szövetség a Közös Célokért Társulásnak), valójában az tekinthető természetesnek, hogy kérlelhetetlensége a demokráciában sem aratott osztatlan elismerést. „Otthon” kiszorítás és félreállítás, „itthon” támadás és elhallgattatás lett osztályrésze. Bár megtapasztalhatta a „láp” lehúzó erejét, és számos csalódás is érte – köztük a 2004. december 5-ei népszavazás eredménytelensége, amelynek eredményéért azonban nem a korábbi évtizedekben hazugságban tartott és „érzéketlenített” magyar társadalmat, hanem félrevezetőit okolta –, tisztségek nélkül is a magyar nemzetpolitika egyik meghatározó alakítója maradt. 

Mindig hű volt az egyetemes magyar politika gondolatához és vezéreszméjéhez. Egyik kezdeményezője volt a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) létrehozásának, 2000-ig tevékenyen részt vett a Magyarok Világszövetsége munkájában, ötletgazdája volt a magyar állam és a külhoni magyarság között először közjogi kapcsolatot teremtő státustörvénynek és a magyarigazolványnak. Bár a rendszerváltás előtt az ellenzék minden mértékadó csoportjával jó kapcsolatot ápolt, 1990 után nem volt kérdéses, hogy mely pártok győzelmét tekinti a nemzetstratégia szempontjából kívánatosnak. Mindez nem jelentette a kritikátlanságot – az „érted haragszom, nem ellened” jegyében hívta fel a figyelmet nemcsak az általa támogatott politikai erők hibáira, de a magyar társadalomban bekövetkezett torzulásokra is. „A nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek” – fogalmazott egy 2012-es írásában.

Az utóbbi években számos gondolkodásra serkentő írásban hívta fel a figyelmet a legfontosabb nemzetstratégiai kérdések alakulására, a magyarság európai és világhelyzetére, vagy éppen a történelmi tapasztalatok felhasználásának fontosságára. Vigh Károlyról írott, már fent idézett nekrológjában a következőképpen fogalmazott: „Ebből, a természetes emberi életre nem alkalmas kornak a valós és gúzsba kötő tér- és időszerkezetéből lépett ki. (…) Átlépett a végtelen időbe, az államhatárokkal nem szabdalt térbe, ahol ismét együtt élhetjük életünket palócok és székelyek, muravidékiek és szatmáriak, mátyusföldiek, temesiek, bánátiak, drávaszögiek és őrvidékiek. Mindazok, akik évszázadok óta együtt voltunk, de elválasztattunk egymástól. Abban a világban, mostantól az ő világában, ismét egy hazában létezhetünk.” 

Duray Miklós most már egészen bizonyosan találkozott azokkal, akik e világból való távozásukban megelőzték ezen az úton – Duka-Zólyomi Árpáddal, Dobos Lászlóval vagy éppen Janics Kálmánnal éppúgy, mint a példaadó előd Esterházy Jánossal. Hagyatéka ma még éppúgy nehezen felmérhető, mint amennyire a halálával az összmagyarságot ért veszteség az. Röviden és mindannyiunkat biztatva talán ma is azt üzenné, mint hét esztendeje: „Az igazi történetek a felívelő sorsokról szólnak. Olvasott valaki a mocsárban gázolók, fuldoklók és onnan sehova el nem jutók életéről sikerkönyvet? A világirodalom összes remekműve állítólag a posványban vergődők küzdelmeiről szól. A csúcsműveket pedig azokról írták, akik a lápból a hegyre jutottak. Akkor hát hangozzék szavam a völgy mélyéről: Fel a hegyre, magyar!”

A szerző a Retörki tudományos segédmunkatársa

Borítókép: Duray Miklós felvidéki magyar politikus, közíró (Fotó: Észak-Magyarország/Ádám János)