Tartok tőle, hogy a jobboldalon sok emlékező írást nem olvasunk majd a most elhunyt Tamás Gáspár Miklósról. Pedig nagyon is össze kellene foglalnunk róla szóló emlékeinket, mert a rendszerváltozástól úgy jutunk el egyenesen a személyéig, hogy még útvonalat sem kell módosítanunk. TGM ugyanis végig ott haladt velünk az úton, igaz, rendszerint külön kocsiban utaztunk, de előzékenyen egymás elé engedtük egymást zavaros forgalmi helyzetekben.
TGM ugyanis nem pénzéhes, hatalomvágyó senki volt, mint a néhai SZDSZ-ben oly sokan. Nyilván az sem véletlen, hogy politikai karrierre, többletbevételre sem vágyott. Arra is vigyázott, hogy a nevét ne koptassa el formális miniszteri megbízásokért, mint Görgey vagy Fodor, ebből aztán az következett, hogy élete utolsó pillanatáig valaki tudott maradni. Emlékszem, amikor a pártállami parlament utolsó időszakában Raffay Ernő társaságában bevitorláztak valahogyan a képviselők közé, az ülésen szót kért, majd szálfaegyenesen, bátran beolvasott a zúgolódó komcsiknak. Az a tény, hogy élete utolsó éveiben a megfelelő politikai védelem helyett inkább a számkivetett marxista csoportosulásokat választotta, egyrészt elemi tisztességének, másrészt rettenetes naivitásának a bizonyítéka.
Tamás Gáspár Miklós vérbeli elméleti gondolkodó lévén ösztönösen irtózott a gyakorlattól, a való élettől. Sok ezer folyóméter írásában a valóságos helyzetek árnyékával sem találkozunk. Sokszor derültséggel olvastam, mennyire vonzódik a marxizmushoz, de aztán megértettem, hogy – mint mindenki másnak is – a megoldás életrajzában keresendő. A kétféle véttetésnek: a kolozsvári reformátusságnak és az újbaloldalnak. Családban, barátoktól, munkatársaktól kapta ezt a két útravalót. Vagy talán véletlen, hogy minden írásában tüntetően használta a keresztyén szót, amúgy literátus református módjára, és mind a kétszer templomban nősült? S hogy őszintén hitt afféle fikciókban, mint a munkásosztály, a termelőeszközök tulajdonlásának fontossága, a társadalmi egyenlőség? Kolozsvár: Farkas utca és Karl Marx – ez volt TGM, és nem tudjuk, élete utolsó pillanatában az útravaló melyik darabja szakadt ki vele az örökkévalóságba.
Hamar kinőttük írásait, amikor elkezdtük eredetiben olvasni a politológiai irodalmat, és megérkezett körünkbe az a tehetséges korosztály – Lánczi jr., Megadja, Békés Marci, G. Fodor, Szilvay ötlik fel bennem –, akik magyar szemmel, magyar formában magyarázták el nekünk, amit a világról tudni érdemes. TGM először korszerűtlenné vált a 68-as igéivel, majd – lássuk be – el is merült a jelentéktelenségbe egyre kuszább, érthetetlenebb írásaival. Bayer Zsolttal úgy tizenöt éve még arról beszélgettünk, hogy őt még érdemes olvasni a túloldalról, de az igazság az, hogy az utóbbi években már nem éreztem szükségét ennek. Tudtam, éreztem, hogy a baloldal szellemi királycsinálóihoz képest talán még mindig őrzi a lángot, de valahogy csak legyinteni volt kedvem, amikor szóba került a neve (dacára annak, hogy ő is írt rólam, én is írtam róla, igaz, egyikünk sem túl előzékenyen).
Írásainak legsikerültebb részei, amikor gyermek- és fiatalkorának Erdélyéről, a diktatúra természetrajzáról ír, s régi hősöket, elfeledett értelmiségieket idéz. Szőcs Gézáról írott nekrológja minden tévedésével együtt remek korrajz, szép emlékezés. TGM mesterien értett ahhoz is, hogy elénk borítsa a nemes kelmét, majd váratlanul rátaposott sáros lábbal. Szép, botrányos, meghökkentő és egyedi az ilyen árukapcsolás. A kilencvenes évek elmúltával, a gonzo őrület elhatalmasodásával azonban már nem számított botránynak az efféle piacozás.
Két éve a könyvhéten ott üldögéltem új kötetemmel a kiadói sátor előtt. Váratlanul felbukkant TGM, gondosan nézegette mindenfelé a könyveket, pedig ez éppen a jobboldali táborban zajlott (mert hát a könyvhéten lokálisan miért ne különülne el a jobboldal és a baloldal?) Aztán egy pillanatra összevillant a szemünk, és bár addig soha nem találkoztunk, egyszerre ráköszöntünk a másikra. Gyors mosoly, nyilván viccesnek tűnt mindkettőnknek a furcsa helyzet. TGM haladt szépen tovább, ha viszont meghívom egy sörre, tuti, hogy eljön, és ha megajándékozom egy kötettel, megkér, hogy írjam alá. Olyan világból érkezett, ahol ez a normális, nem a pökhendi oldalnézés. Ha kolozsvári öregdiák az ember, mindent nem felejt el, még ha rossz társaságot is választ magának.
Nagy kár, hogy mindez akkor nem jutott eszembe. Mindegy már persze, de a magyar rendszerváltozás nagy alakjai egyre kevesebben vannak, és az ő személyében most olyasvalaki távozott, aki elegendő erkölcsi tőkét hagyott hátra ahhoz, hogy vetélytársként, ne pedig ellenfélként emlékezzünk meg róla.
Nyugodjon békében!
