– Ez absztinens szálló, sokan ezért döntenek mellettünk, mert önuralomra, gyógyulásra számítanak, ha valóban új életet akarnak kezdeni – fejti ki, miközben bekopogunk az egyik szobába.
A fregolin száradó, frissen mosott ruhák és élére hajtott ágyneműk látványa fogad minket, miután az egyik lakó, Zsuzsi ajtót nyit nekünk. A tágas, napfényes szobában négyen laknak, most viszont csak az idős asszony tartózkodik itt, a lakótársai már kora reggel elmentek dolgozni. A jól felszerelt, külön fürdőszobás lakrészeket az itt élők nagyon megbecsülik. A hetvenéves hölgy férje halála után került lehetetlen helyzetbe. A lakást, amiben évtizedekig éltek, elvesztette.
– Minden olyan kilátástalannak tűnt. Akkoriban tanultam meg, mit jelent napról napra élni. Mire tovább léptem, és lett egy élettársam, kiderült, hogy mégsem passzolunk egymáshoz, mert én a tisztaságot, a rendet, a finom ételeket kedvelem, ő meg az italt – meséli Zsuzsi. Mint felidézi, a férfi viselkedése egyre elviselhetetlenebb volt, a „viharos” napokon az idős hölgy inkább naphosszat sétált vagy a nappali melegedőkben húzta meg magát. – Aztán ez lett a vége. Na, nem mintha bánnám. Emlékszem, amikor ide jöttem, nem hittem el, hogy van ilyen. Ez a kis sarok az én otthonom. Takaros, ugye? – mutat kacagva a saját lakrészére.
Zsuzsi néni a konyhába is magával visz minket, van még egy kis dolga. Mosogatni, főzni is kell. – Nemrég vettem a piacon egy kis szalonnát és oldalast. Sütök mellé egy kis krumplit, a zsír meg jó lesz majd a kenyérre reggelente – sorolja a menüt. Amíg az edényeket tisztogatja, megtudjuk tőle, hogy hajdanán a gyógypedagógiai tanárképző főiskola iratkezelője volt, onnan ment nyugdíjba. – Talpalós munka volt, tönkre is ment a lábam, de azért nagyon szerettem – mutatja duzzadt, bekötözött lábait.
A konyhában mindenkinek van egy zárható szekrénye, ahol a főzéshez szükséges fűszereket, alapanyagait tárolhatja. A szálló legidősebb tagjai közül többen is a helyiségben ücsörögnek. Egy tepsit is keresnek. Az egyikben, egy laposabban linzert sütöttek nemrég, de most a magas falúra lenne szükségük, amibe rakott krumplit vagy kelkáposztát készíthetnek. Mivel sehol sem találják, lassan feladják a kutakodást, inkább recepteket cserélnek, fejből fújják az összes klasszikus sütemény készítésének módját. Egyedül Éva legyint, nincs oda az édességekért. Vékony, megtört asszony, már a külsejéből lehet következtetni a nehéz sorsára. Mint megtudjuk tőle, élettársa halála után került ő is szorult helyzetbe.
– Miután meghalt a párom, a családjával finoman szólva sem tudtunk megegyezni. Csak egy kis papírkát hagyott maga után a társam végrendelet gyanánt, ez viszont nem volt elég a békés egyezséghez. Kaptam némi készpénzt, és utamra bocsátottak – avat be az élethelyzetébe lesütött szemmel. – A pénz azonban semmire, saját ingatlanra, de még albérletre sem volt elég, egy munkásszállóra jártam haza. Hiába dolgoztam, valahogy mindig mínuszban jöttem ki, így a munkásszállón sem maradhattam. A gerincproblémám miatt nem dolgozhatnék, a kezeim és lábaim is zsibbadnak, de mégis eljárok takarítani, próbálok félretenni. Amíg bírom, megyek, még van pár évem a nyugdíjig, addig szeretnék egyenesbe jönni – mondja büszkén.
