Otthonra lelni a hajléktalanok között

Van, aki a lakásmaffia, mások bankhitel vagy egy elmérgesedett családi, párkapcsolati konfliktus miatt kerülnek az utcára, és olyan is akad, aki nyugdíjas éveiben válik nincstelenné. Az Új Kezdet Háza nevű női hajléktalanotthonba érkezők azonban nem csupán átmeneti szállást, hanem megértést, biztonságot és lehetőséget kapnak egy másfajta új életre. Tavaly tizenhárom hölgyet vettek fel rehabilitációra, további harminckilencen pedig az átmeneti otthonban kaptak szállást. A múlt esztendőben minden itt lakónak sikerült elhelyezkednie és munkát találnia.

20221219 Budapest Új Kezdet Háza Női Hajléktalan Szálló Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

Lassan ebédidő, az Új Kezdet Háza női hajléktalanotthon földszintjén ételillat száll. A konyha előtt egyre nagyobb sor áll, a környékről több mint száz olyan idős jár ide, akinek van hol laknia, de ennivalóra már nem nagyon jut pénze. Hozzávetőlegesen 180 főnek főznek nap mint nap a népkonyhán, szerencsére minden tányérra jut elegendő meleg étel.

Fotó: Mirkó István

– A nehéz gazdasági helyzet ellenére nem növekedett lényegesen azoknak a száma, akik itt étkeznek vagy elviszik a menüt. Az év végi időszakban azonban mindig kiemelten figyelünk arra, hogy ezek a családok az itt kapott meleg étel mellett mást is az asztalra tudjanak tenni, és az ki is tartson az újév első heteiben – mutatja be Hecker-Réz Ibolya, az intézmény vezetője az élelmiszer-adományokkal teli szobát, majd felkísér az emeletre. 

Az Új Kezdet Háza nyolc évvel ezelőtt kezdte meg a működését. A nappali melegedőbe ötven, télen hatvan-nyolcvan rászorulót engedhetnek be: ide bárki betérhet pihenni, tévézni vagy mosakodni, utóbbihoz borotvát, törölközőt és tisztálkodószereket is kapnak, sőt a ruhájukat is ki tudják mosatni vagy választhatnak másikat az adományokból. Az épület három szintjén összesen ötvenöten laknak, az átmeneti szállón harmincan, rehabilitáción huszonöten. 

– Az otthonba érkezőknek lehetőségük van részt venni az önismereti csoport foglalkozásain is, ahol elhelyezkedési és munkahelykeresési tanácsadással is segítik őket. Aki itt él, annak ugyanis előbb-utóbb dolgoznia kell. Már a felvételi beszélgetésen felmérjük, hol tart egy-egy szálláskereső és mi vezette őt ide, de fontos azt is tisztán látni, hogy képesek-e egyáltalán közösségben élni. Tavaly tizenhárom hölgyet vettünk fel rehabilitációra, további harminckilencen pedig az átmeneti otthonban kaptak szállást. 

Fotó: Mirkó István

A múlt esztendőben minden itt lakónak sikerült elhelyezkedni és munkát találnia – mutatja be a protokollt az intézményvezető, majd hozzáteszi: van, akiről kiderül, hogy a lakásmaffia miatt lett hajléktalan, mások bankhitel vagy egy elmérgesedett családi, párkapcsolati konfliktus miatt kerültek az utcára, és olyan is akad, aki jómódú családból szakadt ki vagy már nyugdíjasan vált nincstelenné.

– Ez absztinens szálló, sokan ezért döntenek mellettünk, mert önuralomra, gyógyulásra számítanak, ha valóban új életet akarnak kezdeni – fejti ki, miközben bekopogunk az egyik szobába.

A fregolin száradó, frissen mosott ruhák és élére hajtott ágyneműk látványa fogad minket, miután az egyik lakó, Zsuzsi ajtót nyit nekünk. A tágas, napfényes szobában négyen laknak, most viszont csak az idős asszony tartózkodik itt, a lakótársai már kora reggel elmentek dolgozni. A jól felszerelt, külön fürdőszobás lakrészeket az itt élők nagyon megbecsülik. A hetvenéves hölgy férje halála után került lehetetlen helyzetbe. A lakást, amiben évtizedekig éltek, elvesztette.

– Minden olyan kilátástalannak tűnt. Akkoriban tanultam meg, mit jelent napról napra élni. Mire tovább léptem, és lett egy élettársam, kiderült, hogy mégsem passzolunk egymáshoz, mert én a tisztaságot, a rendet, a finom ételeket kedvelem, ő meg az italt – meséli Zsuzsi. Mint felidézi, a férfi viselkedése egyre elviselhetetlenebb volt, a „viharos” napokon az idős hölgy inkább naphosszat sétált vagy a nappali melegedőkben húzta meg magát. – Aztán ez lett a vége. Na, nem mintha bánnám. Emlékszem, amikor ide jöttem, nem hittem el, hogy van ilyen. Ez a kis sarok az én otthonom. Takaros, ugye? – mutat kacagva a saját lakrészére. 

Zsuzsi néni a konyhába is magával visz minket, van még egy kis dolga. Mosogatni, főzni is kell. – Nemrég vettem a piacon egy kis szalonnát és oldalast. Sütök mellé egy kis krumplit, a zsír meg jó lesz majd a kenyérre reggelente – sorolja a menüt. Amíg az edényeket tisztogatja, megtudjuk tőle, hogy hajdanán a gyógypedagógiai tanárképző főiskola iratkezelője volt, onnan ment nyugdíjba. – Talpalós munka volt, tönkre is ment a lábam, de azért nagyon szerettem – mutatja duzzadt, bekötözött lábait. 

A konyhában mindenkinek van egy zárható szekrénye, ahol a főzéshez szükséges fűszereket, alapanyagait tárolhatja. A szálló legidősebb tagjai közül többen is a helyiségben ücsörögnek. Egy tepsit is keresnek. Az egyikben, egy laposabban linzert sütöttek nemrég, de most a magas falúra lenne szükségük, amibe rakott krumplit vagy kelkáposztát készíthetnek. Mivel sehol sem találják, lassan feladják a kutakodást, inkább recepteket cserélnek, fejből fújják az összes klasszikus sütemény készítésének módját. Egyedül Éva legyint, nincs oda az édességekért. Vékony, megtört asszony, már a külsejéből lehet következtetni a nehéz sorsára. Mint megtudjuk tőle, élettársa halála után került ő is szorult helyzetbe.

– Miután meghalt a párom, a családjával finoman szólva sem tudtunk megegyezni. Csak egy kis papírkát hagyott maga után a társam végrendelet gyanánt, ez viszont nem volt elég a békés egyezséghez. Kaptam némi készpénzt, és utamra bocsátottak – avat be az élethelyzetébe lesütött szemmel. – A pénz azonban semmire, saját ingatlanra, de még albérletre sem volt elég, egy munkásszállóra jártam haza. Hiába dolgoztam, valahogy mindig mínuszban jöttem ki, így a munkásszállón sem maradhattam. A gerincproblémám miatt nem dolgozhatnék, a kezeim és lábaim is zsibbadnak, de mégis eljárok takarítani, próbálok félretenni. Amíg bírom, megyek, még van pár évem a nyugdíjig, addig szeretnék egyenesbe jönni – mondja büszkén.

Az egyik asztal mellől vidám beszélgetés hallatszik. Gizike üldögél ott többekkel, a karácsonyról mesél, az ünnepeket ugyanis a fiával és annak családjával töltötte. Halászlé, krumplisaláta, franciasaláta, rántott hús, meg székelykáposzta és bejgli is volt – dicsekedik. Ő is nyugdíjas, de életkorából legalább tíz évet letagadhatna. Jókedve ragadós, beragyogja a termet.

Fotó: Mirkó István

– Alig vártam a nyugdíjas éveket, erre tessék, hogy jártam – mondja nevetve. – A kilencvenes években kerültem el Kárpátaljáról, ide mentem férjhez. A házasélet viszont nem úgy alakult, ahogy azt szereti elképzelni az ember lánya. Egyik napról a másikra vesztettem el a férjemet és az otthonomat. Hatalmas adósságot halmozott fel az uram. Ő elmenekült, én pedig csak akkor jöttem rá, mi történt, amikor már nem tudtam bemenni az otthonomba. Nagyon összetörtem, fülig szerelmes voltam, nem értettem, hogyan ismerhettem félre ennyire valakit – idézi fel. Itt az a legjobb, hogy nincsenek férfiak – mondja ismét nevetve, és vele együtt helyesel az összes hölgy a konyhában. Aztán elcsendesednek, egy darabig együtt hallgatunk. Aztán vesz egy mély levegőt és újra belekezd. – Valahogy nem sikerült ez az élet, mindig falakba ütköztem. A válásom után nem találtam a helyem, nem tudtam feldolgozni a történeteket, de azért mindig feltaláltam magam. Furcsa, de itt, a hajléktalanok között leltem otthonra. Lelkileg is. Olyan emberek vesznek körül, akik – hozzám hasonlóan – csalódtak az életben, az emberekben vagy önmagukban. De itt újra hitre lelhetünk. Ez a hely több mint egy átmeneti otthon. Ez itt maga a menedék, ahol a nők, életükben talán először, biztonságot, nyugalmat, megértést és valódi segítséget kaphatnak. 

Borítókép: A női hajléktalanotthon lakóinak a beilleszkedés mellett előbb-utóbb dolgozniuk is kell (Fotó: Mirkó István)