Minden magyarban van egy kis Petőfi

Orbán Viktor miniszterelnök március 15-én Kiskőrösön elmondott ünnepi beszéde.

Jó napot kívánok, kedves kiskőrösiek! Köszöntöm a környékből érkezetteket! Tisztelt ünneplő magyarok szerte a nagyvilágban! Hölgyeim és uraim!

Ha egy idegen rátekint a kétszáz éve született Petőfi Sándor életére, aligha hiszi el, amit lát. Születik a fővárostól többnapi járóföldre eső kisvárosban. Születésekor olyan gyenge, hogy spirituszban fürdetik. Megmarad. Lesz belőle vándorszínész, csepűrágó. Majd az ország ünnepelt költőjévé emelkedik. Öt év alatt ezer verset ír, nemzetközi hírnevet teremt. Kirobbant egy forradalmat, amely elhozza hazájának a szabadságot. Katonának áll a függetlenségi háborúban. 26 évesen a megszálló csapatok fegyverétől elesik. Beteljesedik rajta saját versbe szedett kívánsága: nem ágyban, párnák közt, hanem a szabadság harcmezején éri a halál. A csatatéren szemtanúk nélkül esik el. Ekkor már senki sem él azok közül, akik látták érkezését az evilági életbe. Ahogy jött, úgy távozik. Egyszerűen átlépett a legendák világába.Egy 26 éves röppálya a magyar égbolton, amely mély Magyarországból indul, és a csillagösvényen végződik. Egy villanás, amelyet saját nemzete lélegzet-visszafojtva követ és csodál. Egy külföldi azt mondaná: rejtély. Egy amerikai filmrendező pedig azt, hogy Petőfi-rejtély.

Mi, magyarok semmiféle rejtélyt nem látunk itt. Magyar sors – mondjuk inkább. Közülünk való, aki fölénk emelkedik. A magyar nehezen fogadja el az ilyesmit, de most örömmel beadjuk a derekunkat, mert tudjuk, ha szeretnénk is, mi aligha tudnánk utánacsinálni.

Petőfi Sándor a mi szerelmetes fiunk. Minden magyar gyermekkora óta tud legalább egy verssort tőle. Ezért nem kell kimondani, szavak nélkül is tudjuk: minden magyarban van egy kis Petőfi, és Petőfiben ott van minden magyar.
Amikor Petőfi megszületik, Kölcsey éppen véglegezi a Himnuszt. A Himnusszal örök érvényűt alkot, és egyben programot ad a hazának. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt,” és ahogy Lukács evangélista folytatja: „ezért egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket.” Szerezzétek vissza nemzetünk önbecsülését, és állítsátok helyre önérzetét. Ez a magyar nemzet programja a következő 25 évre.

S így is lesz.

25 évvel a Himnusz után, 1848-ban Magyarország már nem ugyanaz az ország. Fejét felemelő, felegyenesedő nemzet, amely önbizalommal tekint szét az európai népek világában.

Magyarország meghökkentő mennyiségben kezdte teremni a tudomány és az irodalom világszínvonalú remekműveit. Medret szabott vad folyóinknak, vasutat épített Vácig és Szolnokig, kőhidat húzott Pest és Buda közé, gőzhajókat indított el a Balatonon és a Dunán, otthont emelt a magyar tudománynak és kultúrának. Szép jövő előtt álló, csinosodó ország. Ekkora utat megtenni óriási teljesítmény, nagy bravúr, igazi magyar virtus.

Ez mind szép és jó, és egy bécsi vagy berlini polgárnak talán elég is lenne. De nekünk, magyaroknak kevés. Mi tudjuk, hogy kell még itt lennie, mindig kell lennie egy hivatásnak, amely a hétköznapok felett áll, és magasabb rendű értelmet ad véges életünknek. A nyugtalan magyar lélek azt kérdezte és kérdezi azóta is: mi is volna az a világraszóló tett, lelket felemelő küldetés, sursum corda, amiért érdemes volt felegyenesednünk? Vörösmarty írja: „gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet”. De mi is volna az, s merre induljunk el, hogy megtaláljuk? Mit kezdjünk a visszanyert önbecsülésünkkel, megtöbbszörözött erőnkkel? Búvópatakként felbukkanó kérdése ez minden öntudatra ébredő nemzedéknek a magyar történelemben, fel egészen a mi életünkig. Mindig a kor nyelvén és divatja szerint, de mindig ugyanaz. Ahogy Szörényiék énekelték: bár tudnám, hogy hova, de hova, de hova megyek.

Ugyanígy várta a XIX. század közepének Magyarországa keresve a szót és keresve a hangot, amely elmondja, merre szabjunk irányt a saját személyes sorsunknak, s vele a hazának is. Ezt a várva várt, keresett szót, a keresett hangot, az iránykijelölő mozdulatot Petőfi adta meg a hazának. A szó egyértelmű, a hang tiszta, a mozdulat magával ragadó volt. Talpra, magyar! Rabok legyünk vagy szabadok? Éljen a szabad és független Magyarország! Ha csak ennyit tettek volna, már helyük lenne a magyarok nagy könyvében. Dicsőség a márciusi ifjaknak!

Annak, aki nem magyar, nehéz megértenie, akár nevetségesnek is találhatja, hogy mi 175 éve, március 15-én újra és újra elmeséljük e nap történetét. Nem értik, miért nem ununk rá? Azért nem ununk rá, és nem is fogunk, mert ez egy születésnap. Egy nagy közös születésnap. És amikor eljön az ember születésének napja, összesereglik a család. És elérkezik a pillanat, amikor édesanyánk és édesapánk elmeséli annak a napnak a történetét, amikor világra jöttünk. Így él a mi emlékezetünkben a magyar szabadság születésének napja is. Ezért mondjuk el minden évben újra és újra annak az esős, szerdai napnak a történetét, amikor a márciusi ifjak nekiindultak.

És az a menet, a magyar szabadságnak ez a hatalmas, korlátokat, kishitűséget, előző századokból itt maradt koloncokat elsöprő menete, nem a Pilvax kávéháztól, nem is a Nemzeti Múzeum kertjéből indult el, hanem innen, Kiskőrösről. Ezért jöttünk ma ide, és ezért hajtunk fejet a kiskőrösi Petrovics család emléke előtt, amely Petőfi Sándort adta nekünk.

Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni nagyjaink szüleiről. Mi ne tegyük. Hajtsunk fejet az öreg Petrovics előtt, aki élete csúcsán a szabad kiskunok közösségének teljes jogú tagja lett. Hosszú éveken át kellett becsülettel dolgozni, hogy valaki ezt a rangot elérje. Errefelé ez nem könnyű dolog. Nem idegennek való vidék. De neki sikerült. És az öreg Petrovics boldog és vidám gyermekkort teremtett két fiának, és az ő munkás hazaszeretetét tovább is adta nekik. S a Jóisten – talán jutalmul – megkímélte, hogy egyik fiát el kelljen siratnia, a másikat pedig kényszermunkán kelljen látnia. István, a fiatalabbik Petőfi, bátor ember volt, századosi rangig jutott a szabadságharc alatt. A megtorlás idején lefokozták, és közlegénynek sorozták be a császári seregbe, majd három év sáncmunkára ítélték, Megtörni nem tudták, emelt fővel viselte.

És hajtsunk fejet az édesanya, Hrúz Mária emléke előtt, akit a Petőfi család síremléke a legszeretettebb anyának nevez, és aki egy szlovák asszonyként itt, ebben a házban vajúdva hozta világra a legnagyobb magyar költőt. Dicsőség a Petrovics családnak!

Ha két magyar összetalálkozik, jó esély van arra, hogy perceken belül három véleményen legyenek. Ritka, mint a fehér holló, amikor valamiben mindannyian egyetértünk. E ritka dolgok közé tartozik, hogy Petőfi Sándor a legnagyobb magyar költő. Különös, hogy éppen egy irodalmi kérdésben értünk egyet, holott a magyar lírában sorjáznak az írófejedelmek és a nagyasszonyok.

Egy olyan józan nép esetében, mint mi vagyunk, meglepő, de irodalom nélkül nincs magyar élet. Bennünk, magyarokban verssé és dallá érik a szerelem, az öröm és a bánat. Talán a nyelv vagy a lelkialkatunk teszi, de mi, magyarok költőien lakozunk ezen a Földön, ahol gyakran nagyon is prózaian zajlik az élet.

Minden nagy költőnkben van valami, ami megtestesít egy arc- és jellemvonást a nagy magyar néplélek egészéből. Arany zseniális egyszerűsége, József Attila lelki tusái, Ady önvádló ostorcsapásai, Babits bölcseleti mélysége, Karinthy fergeteges feketehumora, ez mind mi vagyunk. Mégis, amikor meg kell neveznünk valakit, akiben egyben találjuk mindazt, amit magyar sorsnak, magyar géniusznak tartunk, akkor Petőfi Sándort nevezzük meg. Nehéz megmondani, miért van ez így. Talán mert a szabadságnak saját nyelve, világnyelve van. De van francia, német, olasz vagy lengyel nyelvjárása, s ebből a kórusból mi, magyarok azért nem maradtunk ki, mert a szabadság magyar nyelvjárását Petőfi Sándor megteremtette. Így lettünk mi, magyarok a szabad világ részévé. Talán megbocsátható részrehajlás, ha azt mondjuk, hogy a magyar a szabadság legsikerültebb nyelve, mert Petőfi nyelvét a világon mindenhol értik, mind az öt földrészen, több mint kétszáz nép nyelvére fordították le.

Petőfi úgy toppant be közénk, mint egy fergetegből előlépő garabonciás vagy a földből kibúvó, tövises vadvirág. 

Nem volt katonának való ember. Törékeny testalkatú volt, de az igazi bajokat inkább az okozta, hogy semmit se adott a katonaélet rigorózus rendszabályaira. Valószínűleg mind a mai napig ő tartja a vérig sértett hadügyminiszterek világrekordját. Nem volt – az akkori világ fogalmai szerint – férjnek való sem. Szendrey Júliához való volt. Két elbűvölő különc, a szivarozó, kávézó, nadrágban járó öntudatos magyar nő, és a lila frakkot viselő Petőfi, aki egy tenyérnyi széles, guillotine-nak becézett pallost tartott a szobájában. Barátnak sem volt könnyű eset. Igaz, könnyű úgy barátkozni, ha a barátunk tökéletes. Tudott cézárként uralkodni, ostorozta, akit fűzfapoétának tartott, és kárhoztatta a tehetséges költők tunyaságát.

A kritikusokat és a kritikát végképp nem szívelhette. Azt írta: „ha nem volnának kritikusok, a tormamártást utálnám a legjobban a világon.”

Nehéz ember volt, áradt belőle a lelkierő és a magabiztosság. Az ilyen embert a többiek, általában, bár tehetségét elismerik, inkább elutasítják, és kizárják a szívükből. Petőfi Sándort épp ellenkezőleg, bár okuk lett volna rá, nem elutasították, hanem a szívükbe zárták.

A Jóisten megsegítette őt, nem engedte, hogy tehetségéből gőg, önbizalmából pedig hamis magabiztosság, hübrisz legyen, amely a kevésbé tehetségeseket megszégyeníti a fölényeskedésével. Nagy kegyelem és nagy kiváltság ez a kiemelkedően tehetséges emberek számára. Talán azért kaphatta a Jóistentől, mert bár a klérust nem szívelhette, elvégre evangélikus volt, de sosem hagyta el a szellemi világ keresztény erőterét. A világszabadság prófétájaként is tudta, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasa nem a hit, remény, szeretet parancsa helyett, hanem amellett érvényes. Se a sértettség, se az igazságtalan hátratétel, se a politikai kudarcok nem sodorták át a teremtő Isten mellől, a romboló szellem, a nagy szétdobáló mellé. Ahogy az manapság oly sok celebbel és világsztárral megtörténik.

Megállás nélkül dolgozott. Annak az embernek az elszántságával, aki tudja, a sors szűk marokkal méri számára az éveket. Csak 26 évet élt, és ebből a 26-ból is mindössze öt adatott valódi alkotásra.

Verset úgy írt, ahogyan mi, egyszerű halandók levegőt veszünk. Fordított valamennyi műnemben. Írt drámát, regényt, novellákat, vígeposzt és elbeszélő költeményt, útirajzokat és leveleket. Szerkesztette a Pesti Divatlapot, majd az Életképeket, és közben szervezte a magyar irodalmi életet és a politikai ellenállást. Csak öt év, és Petőfi életműve mégis teljes. Nem úgy kerek és egész, ahogy manapság egy befejezett költői pályára gondolunk. Az ő életművét az tette teljessé, hogy maradék nélkül megfizette a hazának mindazt, amire verseiben kötelezettséget vállalt.

Bár korán halt meg, mégis irigyeljük őt. Nem azért, mert korai halált kívánunk magunknak, hanem azért, mert mi is úgy szeretnénk távozni a világból, hogy minden nekünk kirótt kötelességünket teljesítettük.

Ámulva és vágyakozva figyeljük azt is, hogy olyan világot teremtett magának, amely egyértelmű, egyenes, ahol a dolgok között nincs átmeneti, szürke zóna. Az ő világában nincs olyan, hogy egy kicsit ebből, egy kicsit abból összerakott élet. Kardból lehet láncot, láncból lehet kardot kovácsolni, de olyan nincs, hogy a végeredmény egy kicsit kard, meg egy kicsit lánc is legyen. S amikor megfeledkezünk erről, megrovóan és fenyegetően magasodik fölénk verseinek felhői közül. Érezteti velünk, méltatlanná váltunk. Nem hozzá, még csak nem is a szabadsághoz, de leginkább önmagunkhoz. Ha beérjük kevesebbel és hitványabbal, mint amik lehetnénk, méltatlanná válunk önmagunkhoz, hiszen mi nem akárkik, hanem magyarok vagyunk. S magyarnak születni kötelességet jelent. Méltónak lenni a fajtánkhoz.

Petőfi ezt olvassa a fejünkre naponta. Vagy rabság, vagy szabadság. Lehet választani.

Úgy élt, hogy tudta, egyszer majd el fog jönni a döntés végső pillanata. Nemcsak úgy, ahogy eljön az ember személyes életében, amikor elkötelezzük magunkat a hit, a házasság és a hazaszeretet szent kötelékeivel. Ő tudta, hogy el fog jönni a döntés pillanata a nemzet életében is. Ezért egy magyar hazafinak az a dolga, tanította Petőfi, hogy készen álljon, s ha itt a pillanat, harcba szálljon. Dereka legyen felövezve, kardja kifenve, lova megabrakolva.

Petőfi éppúgy, mint mi mindannyian, egy szabad Magyarország szabad és boldog polgára akart lenni. Férj volt és apa. Biztosak lehetünk abban, hogy ő is szívesebben élt volna a kivívott szabadságban, mintsem meghaljon érte. Választhatta volna a biztos, jómódú, már-már nagypolgári életet. Már megvolt a tágas otthon, a szép feleség, az első gyermek. Sikeres, sőt a legsikeresebb költő, sorban álló kiadók, zsíros szerződések és jogdíjak. Szép, gazdag, kerek polgári élet.

Mi, mai elpuhult utódai úgy gondoljuk, megérdemelte volna, hogy ágyban, párnák közt, Júliája kezét fogva, tisztességben megőszülve, a nemzet koszorús költőjeként távozzon a dicsőségét visszanyert és világszerte megsüvegelt Magyarországból.

Ő azonban másként döntött. Úgy halt meg, ahogy megénekelte: a világszabadság apostolaként a magyar szabadságért vívott csatában. Talán azt gondolhatta, amivel mi is csitítani szoktuk az idő előtti halál gondolata miatt nyugtalankodó szívünket. Senki nem él egy nappal sem rövidebb ideig, mint ahogy az rendelve van a számára.

A magyar szabadság hatalmas menete, bár tett néha vargabetűt, s olykor zsákutcába is tévedt az elmúlt kétszáz évben, ma is tart. És Petőfi Sándor ebben a menetben ma is itt van velünk. Ebben akkor is biztosak lehetünk, ha éppen nem látjuk őt. De időnként mintha látnánk is, felrémlik a szemünk előtt. Mindig akkor, amikor elbizonytalanodunk, amikor megtorpanunk. Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek akarják megmondani a magyaroknak, hogyan éljenek. Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba. Látjuk, ahogy odakanyarítja a 12 pont elé, hogy legyen béke. S ha a szó nem segít, látjuk, ahogy elindul helyettünk, újra meghalni a magyar szabadságért.

Tartozunk neki. Ezért sohasem fogjuk megengedni, hogy a szabadság zászlaját kicsavarják a magyarok kezéből. Nem fogjuk hagyni, és nem is fog sikerülni, mert minden magyarban van egy kis Petőfi.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt!

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 175. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi megemlékezésen Kiskőrösön, Petőfi Sándor szülőháza előtt 2023. március 15-én (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)