25 évvel a Himnusz után, 1848-ban Magyarország már nem ugyanaz az ország. Fejét felemelő, felegyenesedő nemzet, amely önbizalommal tekint szét az európai népek világában.
Magyarország meghökkentő mennyiségben kezdte teremni a tudomány és az irodalom világszínvonalú remekműveit. Medret szabott vad folyóinknak, vasutat épített Vácig és Szolnokig, kőhidat húzott Pest és Buda közé, gőzhajókat indított el a Balatonon és a Dunán, otthont emelt a magyar tudománynak és kultúrának. Szép jövő előtt álló, csinosodó ország. Ekkora utat megtenni óriási teljesítmény, nagy bravúr, igazi magyar virtus.
Ez mind szép és jó, és egy bécsi vagy berlini polgárnak talán elég is lenne. De nekünk, magyaroknak kevés. Mi tudjuk, hogy kell még itt lennie, mindig kell lennie egy hivatásnak, amely a hétköznapok felett áll, és magasabb rendű értelmet ad véges életünknek. A nyugtalan magyar lélek azt kérdezte és kérdezi azóta is: mi is volna az a világraszóló tett, lelket felemelő küldetés, sursum corda, amiért érdemes volt felegyenesednünk? Vörösmarty írja: „gondolj merészet és nagyot, és tedd rá éltedet”. De mi is volna az, s merre induljunk el, hogy megtaláljuk? Mit kezdjünk a visszanyert önbecsülésünkkel, megtöbbszörözött erőnkkel? Búvópatakként felbukkanó kérdése ez minden öntudatra ébredő nemzedéknek a magyar történelemben, fel egészen a mi életünkig. Mindig a kor nyelvén és divatja szerint, de mindig ugyanaz. Ahogy Szörényiék énekelték: bár tudnám, hogy hova, de hova, de hova megyek.
Ugyanígy várta a XIX. század közepének Magyarországa keresve a szót és keresve a hangot, amely elmondja, merre szabjunk irányt a saját személyes sorsunknak, s vele a hazának is. Ezt a várva várt, keresett szót, a keresett hangot, az iránykijelölő mozdulatot Petőfi adta meg a hazának. A szó egyértelmű, a hang tiszta, a mozdulat magával ragadó volt. Talpra, magyar! Rabok legyünk vagy szabadok? Éljen a szabad és független Magyarország! Ha csak ennyit tettek volna, már helyük lenne a magyarok nagy könyvében. Dicsőség a márciusi ifjaknak!
Annak, aki nem magyar, nehéz megértenie, akár nevetségesnek is találhatja, hogy mi 175 éve, március 15-én újra és újra elmeséljük e nap történetét. Nem értik, miért nem ununk rá? Azért nem ununk rá, és nem is fogunk, mert ez egy születésnap. Egy nagy közös születésnap. És amikor eljön az ember születésének napja, összesereglik a család. És elérkezik a pillanat, amikor édesanyánk és édesapánk elmeséli annak a napnak a történetét, amikor világra jöttünk. Így él a mi emlékezetünkben a magyar szabadság születésének napja is. Ezért mondjuk el minden évben újra és újra annak az esős, szerdai napnak a történetét, amikor a márciusi ifjak nekiindultak.
És az a menet, a magyar szabadságnak ez a hatalmas, korlátokat, kishitűséget, előző századokból itt maradt koloncokat elsöprő menete, nem a Pilvax kávéháztól, nem is a Nemzeti Múzeum kertjéből indult el, hanem innen, Kiskőrösről. Ezért jöttünk ma ide, és ezért hajtunk fejet a kiskőrösi Petrovics család emléke előtt, amely Petőfi Sándort adta nekünk.
Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni nagyjaink szüleiről. Mi ne tegyük. Hajtsunk fejet az öreg Petrovics előtt, aki élete csúcsán a szabad kiskunok közösségének teljes jogú tagja lett. Hosszú éveken át kellett becsülettel dolgozni, hogy valaki ezt a rangot elérje. Errefelé ez nem könnyű dolog. Nem idegennek való vidék. De neki sikerült. És az öreg Petrovics boldog és vidám gyermekkort teremtett két fiának, és az ő munkás hazaszeretetét tovább is adta nekik. S a Jóisten – talán jutalmul – megkímélte, hogy egyik fiát el kelljen siratnia, a másikat pedig kényszermunkán kelljen látnia. István, a fiatalabbik Petőfi, bátor ember volt, századosi rangig jutott a szabadságharc alatt. A megtorlás idején lefokozták, és közlegénynek sorozták be a császári seregbe, majd három év sáncmunkára ítélték, Megtörni nem tudták, emelt fővel viselte.
És hajtsunk fejet az édesanya, Hrúz Mária emléke előtt, akit a Petőfi család síremléke a legszeretettebb anyának nevez, és aki egy szlovák asszonyként itt, ebben a házban vajúdva hozta világra a legnagyobb magyar költőt. Dicsőség a Petrovics családnak!
Ha két magyar összetalálkozik, jó esély van arra, hogy perceken belül három véleményen legyenek. Ritka, mint a fehér holló, amikor valamiben mindannyian egyetértünk. E ritka dolgok közé tartozik, hogy Petőfi Sándor a legnagyobb magyar költő. Különös, hogy éppen egy irodalmi kérdésben értünk egyet, holott a magyar lírában sorjáznak az írófejedelmek és a nagyasszonyok.
Egy olyan józan nép esetében, mint mi vagyunk, meglepő, de irodalom nélkül nincs magyar élet. Bennünk, magyarokban verssé és dallá érik a szerelem, az öröm és a bánat. Talán a nyelv vagy a lelkialkatunk teszi, de mi, magyarok költőien lakozunk ezen a Földön, ahol gyakran nagyon is prózaian zajlik az élet.
Minden nagy költőnkben van valami, ami megtestesít egy arc- és jellemvonást a nagy magyar néplélek egészéből. Arany zseniális egyszerűsége, József Attila lelki tusái, Ady önvádló ostorcsapásai, Babits bölcseleti mélysége, Karinthy fergeteges feketehumora, ez mind mi vagyunk. Mégis, amikor meg kell neveznünk valakit, akiben egyben találjuk mindazt, amit magyar sorsnak, magyar géniusznak tartunk, akkor Petőfi Sándort nevezzük meg. Nehéz megmondani, miért van ez így. Talán mert a szabadságnak saját nyelve, világnyelve van. De van francia, német, olasz vagy lengyel nyelvjárása, s ebből a kórusból mi, magyarok azért nem maradtunk ki, mert a szabadság magyar nyelvjárását Petőfi Sándor megteremtette. Így lettünk mi, magyarok a szabad világ részévé. Talán megbocsátható részrehajlás, ha azt mondjuk, hogy a magyar a szabadság legsikerültebb nyelve, mert Petőfi nyelvét a világon mindenhol értik, mind az öt földrészen, több mint kétszáz nép nyelvére fordították le.
Petőfi úgy toppant be közénk, mint egy fergetegből előlépő garabonciás vagy a földből kibúvó, tövises vadvirág.
Nem volt katonának való ember. Törékeny testalkatú volt, de az igazi bajokat inkább az okozta, hogy semmit se adott a katonaélet rigorózus rendszabályaira. Valószínűleg mind a mai napig ő tartja a vérig sértett hadügyminiszterek világrekordját. Nem volt – az akkori világ fogalmai szerint – férjnek való sem. Szendrey Júliához való volt. Két elbűvölő különc, a szivarozó, kávézó, nadrágban járó öntudatos magyar nő, és a lila frakkot viselő Petőfi, aki egy tenyérnyi széles, guillotine-nak becézett pallost tartott a szobájában. Barátnak sem volt könnyű eset. Igaz, könnyű úgy barátkozni, ha a barátunk tökéletes. Tudott cézárként uralkodni, ostorozta, akit fűzfapoétának tartott, és kárhoztatta a tehetséges költők tunyaságát.
A kritikusokat és a kritikát végképp nem szívelhette. Azt írta: „ha nem volnának kritikusok, a tormamártást utálnám a legjobban a világon.”
Nehéz ember volt, áradt belőle a lelkierő és a magabiztosság. Az ilyen embert a többiek, általában, bár tehetségét elismerik, inkább elutasítják, és kizárják a szívükből. Petőfi Sándort épp ellenkezőleg, bár okuk lett volna rá, nem elutasították, hanem a szívükbe zárták.
