Verset úgy írt, ahogyan mi, egyszerű halandók levegőt veszünk. Fordított valamennyi műnemben. Írt drámát, regényt, novellákat, vígeposzt és elbeszélő költeményt, útirajzokat és leveleket. Szerkesztette a Pesti Divatlapot, majd az Életképeket, és közben szervezte a magyar irodalmi életet és a politikai ellenállást. Csak öt év, és Petőfi életműve mégis teljes. Nem úgy kerek és egész, ahogy manapság egy befejezett költői pályára gondolunk. Az ő életművét az tette teljessé, hogy maradék nélkül megfizette a hazának mindazt, amire verseiben kötelezettséget vállalt.
Bár korán halt meg, mégis irigyeljük őt. Nem azért, mert korai halált kívánunk magunknak, hanem azért, mert mi is úgy szeretnénk távozni a világból, hogy minden nekünk kirótt kötelességünket teljesítettük.
Ámulva és vágyakozva figyeljük azt is, hogy olyan világot teremtett magának, amely egyértelmű, egyenes, ahol a dolgok között nincs átmeneti, szürke zóna. Az ő világában nincs olyan, hogy egy kicsit ebből, egy kicsit abból összerakott élet. Kardból lehet láncot, láncból lehet kardot kovácsolni, de olyan nincs, hogy a végeredmény egy kicsit kard, meg egy kicsit lánc is legyen. S amikor megfeledkezünk erről, megrovóan és fenyegetően magasodik fölénk verseinek felhői közül. Érezteti velünk, méltatlanná váltunk. Nem hozzá, még csak nem is a szabadsághoz, de leginkább önmagunkhoz. Ha beérjük kevesebbel és hitványabbal, mint amik lehetnénk, méltatlanná válunk önmagunkhoz, hiszen mi nem akárkik, hanem magyarok vagyunk. S magyarnak születni kötelességet jelent. Méltónak lenni a fajtánkhoz.
Petőfi ezt olvassa a fejünkre naponta. Vagy rabság, vagy szabadság. Lehet választani.
Úgy élt, hogy tudta, egyszer majd el fog jönni a döntés végső pillanata. Nemcsak úgy, ahogy eljön az ember személyes életében, amikor elkötelezzük magunkat a hit, a házasság és a hazaszeretet szent kötelékeivel. Ő tudta, hogy el fog jönni a döntés pillanata a nemzet életében is. Ezért egy magyar hazafinak az a dolga, tanította Petőfi, hogy készen álljon, s ha itt a pillanat, harcba szálljon. Dereka legyen felövezve, kardja kifenve, lova megabrakolva.
Petőfi éppúgy, mint mi mindannyian, egy szabad Magyarország szabad és boldog polgára akart lenni. Férj volt és apa. Biztosak lehetünk abban, hogy ő is szívesebben élt volna a kivívott szabadságban, mintsem meghaljon érte. Választhatta volna a biztos, jómódú, már-már nagypolgári életet. Már megvolt a tágas otthon, a szép feleség, az első gyermek. Sikeres, sőt a legsikeresebb költő, sorban álló kiadók, zsíros szerződések és jogdíjak. Szép, gazdag, kerek polgári élet.
Mi, mai elpuhult utódai úgy gondoljuk, megérdemelte volna, hogy ágyban, párnák közt, Júliája kezét fogva, tisztességben megőszülve, a nemzet koszorús költőjeként távozzon a dicsőségét visszanyert és világszerte megsüvegelt Magyarországból.
Ő azonban másként döntött. Úgy halt meg, ahogy megénekelte: a világszabadság apostolaként a magyar szabadságért vívott csatában. Talán azt gondolhatta, amivel mi is csitítani szoktuk az idő előtti halál gondolata miatt nyugtalankodó szívünket. Senki nem él egy nappal sem rövidebb ideig, mint ahogy az rendelve van a számára.
A magyar szabadság hatalmas menete, bár tett néha vargabetűt, s olykor zsákutcába is tévedt az elmúlt kétszáz évben, ma is tart. És Petőfi Sándor ebben a menetben ma is itt van velünk. Ebben akkor is biztosak lehetünk, ha éppen nem látjuk őt. De időnként mintha látnánk is, felrémlik a szemünk előtt. Mindig akkor, amikor elbizonytalanodunk, amikor megtorpanunk. Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek akarják megmondani a magyaroknak, hogyan éljenek. Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba. Látjuk, ahogy odakanyarítja a 12 pont elé, hogy legyen béke. S ha a szó nem segít, látjuk, ahogy elindul helyettünk, újra meghalni a magyar szabadságért.
Tartozunk neki. Ezért sohasem fogjuk megengedni, hogy a szabadság zászlaját kicsavarják a magyarok kezéből. Nem fogjuk hagyni, és nem is fog sikerülni, mert minden magyarban van egy kis Petőfi.
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt!
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 175. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi megemlékezésen Kiskőrösön, Petőfi Sándor szülőháza előtt 2023. március 15-én (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)