A német és magyar lakosok meggyilkolása egy olyan, az egész újjáalakult csehszlovák állam területére kiterjedő, fegyveres akció része volt, melynek előkészítését Eduard Benes cseh politikus már 1943 decemberében, Moszkvában megkezdte.
A politikus, aki 1945-ben, hónapokkal meglehetősen sajátos újraválasztása előtt is olyan dekrétumokat adott ki, melyekhez nem rendelkezett a szükséges elnöki főhatalommal, már moszkvai látogatásán, amikor Vjacseszlav Molotovval, a Népbiztosok Tanácsának elnökével tárgyalt, memorandumokat adott át a németek és magyarok tervezett kitelepítéséről – idézte fel cikkében a Híradó.hu.
Emellett bejelentette igényét egy teljes hadsereg felszerelésére – a háború után.
Molotov kérdésére, hogy ugyan mi szüksége lesz erre a csehszlovák államnak, Benes azt mondta: polgárháborúra készülnek, „egy partizánháborúra a németek ellen.”
Szavait tett követte: 1945 májusától Csehország területén rendkívül brutális módszerekkel megkezdődött a német polgári lakosság elüldözése, melyet számos településen és Prágában is
a német polgári lakosság fényes nappal, a nyílt utcán történő, tömeges lemészárlása, meglincselése kísért
A Felvidéken szinte megszámlálhatatlan kisebb és nagyobb településen került sor német és magyar lakosok meggyilkolására: a mai Szlovákia területén mintegy 217 máig feltáratlan tömegsír jelzi a visszatérő csehszlovák hatalom kisebbségellenességét. A mai Szlovákia területén élő németek és magyarok gyakorlatilag teljesen jogfosztottá váltak: a nemzeti nyelvű oktatásukat 1945 szeptemberétől több évre beszüntették, s egy ideig még szavazati joguktól is megfosztották őket. Anyanyelvüket nem használhatták, a német vagy magyar nyelv utcán való használatát súlyos atrocitások, bántalmazások kísérték. Jogfosztásukra többek között a máig érvényben levő, hírhedt „benesi dekrétumok” adtak alapot.
Mindez csak előkészítése volt a magyar lakosság tömeges elüldözésének, amelyre 1947-ben került sor.
Mintegy másfél hónappal a második világháború lezárása után egy 267 fős, Sziléziába telepített, főleg dobsinai németekből és magyarokból, valamint késmárki németekből álló konvoj engedélyt kapott arra, hogy maradék holmiját vonatra rakodja, és meginduljon végre hazafelé. Vonatukat viszont Morvaország közepén, Prerov városánál feltartóztatta egy katonai egység, a 4. számú csehszlovák hadsereg 17. számú gyalogezrede. A két, egyaránt Pozsony felé tartó szerelvény egymás mellett állt Prerov városának vasútállomásán június 18-án. Egyelőre még nem tisztázott kérdés, hogy a két vonat találkozása véletlenül történt-e meg, vagy egy tudatosan előkészített akció volt. Különös mindenesetre, hogy a katonák között számos dobsinai is volt – nekik pedig nem feltétlenül állt érdekükben, hogy az értékes ingatlanok tulajdonosai hazatérjenek otthonukba.
A 17. gyalogezred parancsnoka, Karol Pazur rögtön terrorizálni kezdte katonáival a vonat magyar és német utasait, lefasisztázva és megfélemlítve őket, majd elrendelte a hazatérő dobsinaiak vonatának átirányítását a városon kívülre, Lovesice település állomására. Ide már a 17. gyalogezred egy kijelölt szakaszával, a katonák szigorú felügyelete alatt érkeztek meg a hazainduló családok.
Itt leszállíttatták a szerelvény összes utasát, mind a 267 főt, akiket először egy közeli kistelepülés felé tereltek, majd megfordulva a Lovesice melletti, dombos vidék egy elhagyott fennsíkjára, a Svéd Sáncokra meneteltették foglyaikat. A menetben az összesen 75 gyermek – közöttük számos karon ülő csecsemő – mellett egy 90 éves asszony is volt.
A fennsíkon Pazur egy hatalmas, hosszú mélyedést ásatott lovasicei férfiakkal, akiket kivégzéssel fenyegetett, amikor vissza akarták utasítani a munkát. A megásatott, 17 méter hosszúságú, 2 méter szélességű és 2 méter mélységű gödörbe éjféltől, 1945. június 18-ról 19-re virradóra belelőtték mind a 267 nőt, gyermeket és idős embert.
Pazur személyesen lőtt le pisztolyával több csecsemőt. Pazurt a szovjet hatóságok a mészárlás után (nyilván azért, hogy a hadsereg által végrehajtott mészárlást „túlkapásnak” lehessen később beállítani) formálisan őrizetbe vették, ám a tisztet ennek ellenére később még elő is léptették. Tettének kivizsgálása után egy rövid ideig börtönbe is került, de az 1948-as kommunista hatalomátvétel után
Bedrich Reicin, az NKVD korábbi ügynöke, honvédelmi miniszterhelyettes nyomására rövidesen szabadlábra került.
Pazurra későbbi pályafutása során mint „a náciellenes ellenállási mozgalom hősére” jövedelmező állami pozíciók vártak a szocialista Csehszlovákiában, ahol kitüntetések sorát kapta meg.
