– Mark Dickey és az expedíció tagjai már több napja lent voltak, amikor Marknak görcsös hasi fájása lett, és vért hányt. Mark menyasszonya, Jessica azonnal elindult a felszínre, és 16 óra mászás után azonnal engem hívott fel, milyen lehetőségeik vannak a barlangi környezetben, lehetséges-e, hogy stabilizálják Mark állapotát – idézi fel Nagy Dénes Ákos a mentőakció előzményeit, miután csütörtök éjjel, több mint kétezer munkaóra után hazaérkeztek a Morca-barlangból.
A Magyar Barlangi Mentőszolgálat egy héttel ezelőtt indult Törökországba, hogy a dél-törökországi Morca-barlangból, 1040 méter mélyről kimentse a bajba került amerikai barlangkutatót. Mint megírtuk, szeptember másodikán, szombaton késő este telefonos segítségkérés érkezett a Magyar Barlangi Mentőszolgálathoz. A Törökország déli részén nyíló Morca-barlangot kutató nemzetközi expedíción rosszul lett egy negyvenéves amerikai barlangkutató − gyomor-bélrendszeri vérzése nem csillapodott, állapota egyre romló tendenciát mutatott, és a bejelentés érkezésekor egyértelműen képtelen volt arra, hogy önerőből elhagyja a mintegy ezer méter mélyen levő, föld alatti táborhelyet.
A mentőakcióban részt vevők a Pál-völgyi-barlangnál meséltek, milyen kihívásokkal kellett szembenézniük az elmúlt egy hétben. Az orvosszakmai vezető kiemeli:
Tudtuk, hogy ebben a mélységben hihetetlen erőfeszítés lenne egy mentést megszervezni, ám szeptember 3-án egyértelmű lett, hogy ez elkerülhetetlen. Az ECRA ekkor riasztotta az európai barlangi mentőegységeket, ám mivel mi számítottunk is erre, már félig össze is állt a csapat, mondhatni azonnal el tudtunk indulni.
De hol is van a Morca-barlang?
Törökország déli részén, egy olyan helyen, amely a civilizált területtől hat-nyolc óra járásra van. – Viszonyításképp, Magyarország legmélyebb barlangja 200 méter, a Morca-barlang 1276 méter mély, Mark 1040 méteres mélységben lett rosszul. Óriási kihívás volt, ugyanakkor a legjobb barlangászokból választottuk ki a mentőcsapat tagjait, és a társaság jelentős része külföldi expedíciókon is részt vesz. A csapatunk különlegessége, hogy két orvossal is rendelkezünk. Tudtuk, hogy nincs más választás, Marknak szüksége van helyszíni, orvosi segítségre – veszi át a szót Hegedűs András, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat akcióvezetője, aki rögtön felvázolja, a Morca-barlang nem egy kedves kis gyalogtúra a föld alá.
– A barlang bejáratától mindjárt egy tíz emeletnyi mélységgel találkozunk, ezt a függőleges szakadékot csak függőlegesen lehet megtenni, majd egy pici séta után újabb függőleges aknák vezetnek, ferde járatok. Az utunkat a víz is kíséri, kezdetben ez kellemes és szép, de ahogy egyre mélyebbre haladunk, hamar rájövünk, hogy ez bizony el is áztat minket, és egy felszíni felhőszakadás miatt igencsak gondban lennénk. A barlang hőmérséklete egész évben 3 fokos és zsázszázalékos párában kell dolgozni – sorolja a mentő, aki arról is beszámol, nem csak a barlangi viszonyok okoztak gondot kezdetben.
– A helyszínre összesen három magyar csapat érkezett, egy hazai mentés esetén 2 óra alatt össze tudjuk szervezni a logisztikai láncot a társszervek segítségével, ám itt korántsem ez történt, amikor kiértünk, még nem volt felállítva az alaptábor, így a második csapat feladata az volt, hogy a sérülthöz érkező, első csapatot életben tartsa élelemmel, meleg ruhákkal.
Minden felszerelést, amely a mentéshez és a betegellátáshoz szükséges volt, úgy tudtuk levinni, hogy valaki megfogta és lecipelte. Ezeken a kötélpályákon kellett, saját emberi erővel felmászni, ahogyan a hordágyba tett sérültet is emberi erővel kell felvinni ezeken a függőleges pályákon – magyarázza Hegedűs András.
Hatórás késésben
– A mentőpálya kiépítéséhez 2500 méter kötélre volt szükségünk és közel ezer egyéb eszközre, karabinerekre, kikötési pontokra. Ezek jó része a barlangban ugyan már bent voltak, viszont ezek arra vannak méretezve, hogy a kutatócsoportok alkalmanként lemenjenek és feljöjjenek. Ebben a mentésben naponta száz áthaladás történt, ami hamar leamortizálta, ezért folyamatosan figyelnünk kellett ezeknek az állapotát és kicserélni a köteleket. Egy külön kötélpályát is ki kellett építeni ahhoz, hogy a hordágyat a felszínre tudjuk hozni – teszi hozzá.
Tovább nehezítette a csapat munkáját az is, hogy a pihenőhelyenként szolgáló, úgynevezett bivakok többsége valójában nem volt arra alkalmas, hogy pihenjenek a mentésben részt vevők. – Összesen két bivak volt, ahol ténylegesen pihenni lehetett, az egyik 1040 mélységben, ahol a sérült volt, és nagyjából félúton, amely egy kisebb hely volt. A többi bivakot csupán kényszerből kellett kialakítania a mentőknek, hogy a 12 órás mászás után néhány órára le tudjanak pihenni, hővédő fóliával takarózva próbáltuk kibekkelni ezt az időszakot. Több mint ötvenszer ereszkedtünk le a barlangba és kétezer munkaórát fektettünk bele ebbe a mentésbe – összegez Hegedűs András.
Összesen 29 magyar barlangi mentő vett részt, köztük a Bakonyi Barlangászok és az Erdélyi Magyar Barlangkutatók, akiknek az volt a feladatuk, hogy 500 méter mélységben megteremtsék a kommunikációt ezerméteres mélységbe. Előtte ugyanis, ami a barlangból kijutott információ, az hatórás késésben volt: valaki elindult a végpontból, felmászott az út feléig, amely hat óráig tartott és az ott lévő telefonkészüléken keresztül a felszínen várakozó csapatot tájékoztatta.
A vég órájában
A csapat szakmai munkáját Zádor Zsófia, a Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvosa vezette, aki 13 éve barlangászik, végigjárta a teljes hazai képzési rendszert, túravezetői végzettségét tavaly szerezte meg. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat csapatát nyolc éve erősíti, több hazai mentőakcióban már élesben is bizonyította tudását.
Az aneszteziológus-intenzív terápiás szakorvos és a négyfős magyar csapat nagyjából 16 óra mászással érte el a sérültet, akinek hat egység vérrel, vérplazmával és nagy dózisú intravénásan adagolt gyomorvédő savlekötővel stabilizálták az állapotát.
– A természet és a sport szeretete kell ahhoz, hogy valaki egyszer csak barlangi mentővé váljon. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat abban is különleges, hogy a csapatban több orvos is van, a legtöbb országban az az általános, hogy az orvosok között akadnak, akik egy-egy alkalommal a barlangi viszonyokat „megszokják”, de ezek a doktorok nem rendelkeznek a barlangászáshoz megfelelő kompetenciával. A magyar csapatban viszont többen is vagyunk orvosok – teszi hozzá.
– Amikor befutott a vészjelzés, épp a kórházba igyekeztem. Azt nem mondom, hogy örültem, mert jól ismerjük már Mark Dickey-t, aki egyébként hosszú évek óta az amerikai barlangi mentők oktatója, az ECRA orvosi bizottságának tagja, barlangkutató, és Montenegróban közös expedícióban is részt vettünk vele, de talán épp a személyes kapcsolat miatt sokkal motiváltabbak voltunk – mondja az orvos.
Benne volt a pakliban, hogy nem tudjuk megmenteni Mark életét, hogy nem érünk oda időben.
Zádori Zsófia arra is kitér, orvosi műszerek híján próbáltak azokra az ismereteikre, ösztöneikre támaszkodni, ami segített a pontos diagnózist felállítani, és amely a megfelelő terápiát jelentette Marknak. – Muszáj higgadtan gondolkodni, kontroll alatt tartani az érzelmeinket. Nincs kimondottan barlangi orvosi protokoll, az orvosi protokollt próbáljuk megteremteni a barlangi környezetben. Ez nem egyszerű, az első holtpont a kezdeti kommunikációhiányból adódott, hogy a felszínen lévő csapattal nem tudtunk kommunikálni. Mark állapotának romlása miatt is nagy lélekjelenlétre volt szükségem, miután már saját lábra tudott állni, még akkor is több alkalommal került ismét életveszélybe, és hányt vért, majd omlott össze a keringése. Szerencsére gyorsan vissza tudtuk hozni őt a szükséges terápiával – avat be, majd arról is beszél, hogyan és mivel telnek a napok ezer méter mélyen.
Ebben a mélységben átalakulnak a napok, volt egy kis füzetünk, amelyben vezettük Mark életfunkcióit, teljesen random volt, mikor pihentünk, de muszáj volt figyelemmel kísérni Mark állapotát. A sötétre, hidegre, a párára és a helyzetből adódó nehézségekre pedig nem lehet előre felkészülni, csak a korábbi tapasztalatokra tudunk támaszkodni, illetve abból, hogy a barlangászok alapvetően jó kedélyű emberek.
– Arra is figyeltem, hogy Mark halállal kapcsolatos félelmeit is eloszlassam és egy kedvezőbb forgatókönyv felé terelni a gondolatait, intenzíves orvosként bíztam benne, hogy jó felé haladunk, és akkor is meg tudjuk menteni az életét, amikor az állapota romlott. Bevallom, már csak akkor tudtam letenni ezt a terhet, amikor Mark hordágyát a felszínre emelték – árulja el.
