Ha a gyurcsányi rendőrterror áldozatai kaphatnak szobrot, akkor
a 2006-os őszi események rendfenntartóinak is jár emlékmű
– állítja a Népszava újságírója, aki azután érezte szükségét a rendőrök melletti kiállásnak, hogy a 2006-os gyurcsányi rendőrterrorban a fél szemére megvakított Nagy László, valamint a brutális hatalmi fellépés többi áldozatának emlékére állítana maga tervezte szobrot Szilágyi Ákos, aki most aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy az emlékmű megvalósulhasson. Az évről évre megrendezett Nemzet zászlója az Andrássy úton rendezvény ötletgazdája, szervezője úgy fogalmazott, a szobrot a Dohány utca torkolatában állítanák fel, ott, ahol az egyik áldozat szemét – vadállati kegyetlenséggel, szabályellenesen – gumilövedékkel lőtték ki a rendőrök.
A Népszava írója szerint az nem járja, hogy csak a brutálisan fellépő rendőrök áldozataira emlékezzünk. Bizony,
emlékmű jár a fejmagasságban célzó, kardlapozó, lovasrohammal a tüntetőkre támadó, azokat válogatás nélkül gumibottal megverő, szemeket kilövő rendőröknek is, akik életük kockáztatásával is megvédték a város népét a szervezetten fellépő szélsőjobbos utcai harcosok pogromjától.
Batka Zoltán szerint ráadásul a magyar rendőrökre rátámadókkal együtt megsérült tüntetőket hőssé avatta az Orbán-kormány, közöttük eddig több mint háromszázmillió forint kártérítést osztott ki, a megsérült rendőrök ellenben egy vasat sem kaptak a helytállásukért, ami az újságíró szerint agyrém. Mert rendőrök is megsérültek a 2006-os őszi összecsapásokban, igaz, egynek sem lőtték ki a szemét, egyet sem fogtak el, szállítottak a Magyar Rádió épületének udvarára, hogy ott válogatott kínzásokban részesítsék őket. Egyetlen rendőrre sem vadásztak a budapesti éjszakában, hajtottak ki szórakozóhelyekről, sörözőkből és vertek véresre gumibottal, ahogy a kórházi ellátásnál egyiküket sem őrizte valaki, hogy utána azonnal kifaggassa vagy őrizetbe vegye, fogdába vigye. Arról sem ír a szerző, hogy miként hagyták magukra a vidékről a Szabadság térre vezényelt közrendőröket saját felsőbb vezetőik, hogy alkalmatlan eszközökkel küldték őket utcára, és arról sem, hogy az akkori rendőri vezetők és az állomány egy része hogyan hátráltatta a véres események kivizsgálását, a rendőri erőszak elkövetőinek bíróság elé állítását. Azt is nagyvonalúan elhallgatja, hogy az akkori rendőri vezetők és még sokan mások a balliberális városvezetéstől kitüntetésben részesültek.
A Népszava újságírója azért elismeri, voltak rendőri túlkapások,
az más kérdés, hogy könnyű utólag fotelből jogászkodni, és megint más dolog kisrendőrként órákon át helyben állni úgy, hogy közben potyog rá a térkő, de nem hátrálhat meg, mivel akkor a közösséget kiszolgáltatja az elszabadult gyűlöletnek.
Batka Zoltán nem említi a tetőtől talpig beöltözött, sisakos, arcukat eltakaró, azonosító nélküli rendőröket, akik számtalan esetben súlyos sérülések okozása céljából fejmagasságban lőtték ki nemcsak a gumilövedékeket, hanem a könnygázgránátokat is.
„Nyilván nem minden 2006-os tüntető volt neonáci” – nyugtat meg mindenkit a Népszava írója, „azonban a rendőrökre támadó kemény mag igenis javarészt agresszív szélsőjobbosokból állt, ezt mindenki látta, aki ott volt”, ám azt nem tudjuk meg, Batka Zoltán ott volt-e. De azt megtudjuk, hogy a gyurcsányi rendőrterror áldozatainak emléket állítók
„valahogy pont a Dohány utcai zsinagóga mellett akarnak hősi emlékművet állítani egy olyan megmozdulásnak, ahol annyi volt az árpádsáv és a mocskos zsidózás, mint utoljára a vészkorszakban,”
pedig 2006-ban városszerte éppen ezer helyen voltak összecsapások.
