„Az intelligencia egyik bizonyítéka (többek között) az is, hogy megpróbálod megérteni a MÁSOK szenvedését/frusztrációit.
Az a tény, hogy egy ünnep, amely számodra örömöt jelent, a másik számára fájdalmat okoz, nem hagyhat közömbösen és boldogan, teljesen elszigetelve abban a vágyadban, hogy teljes mértékben kiélvezd ezt a valódi és intenzív örömöt.
Vannak örömök és fájdalmak, amelyek időről időre, évente újraélednek, ugyanolyan intenzíven és élénken, mint amikor először élték át őket” – írta június 4-i bejegyzésében Cristian Sandache román történész.
Mint fogalmazott: „Most nem fogok belemenni a szokásos történelmi részletekbe, számos statisztikával, névvel vagy dátummal, amelyeket általában használnak a Trianoni Szerződés aláírásának évfordulóján, 1920. június 4-én. Nem fogok megemlíteni semmilyen érvet vagy ellenérvet, amelyet a felek hoznak fel (akkor és most is), ezen a témán. Nem fogok sem történelmi kitérőt tenni, sem hazafias beszédet tartani azok füleinek és szívének, akik egy nemzethez, egy vérhez és egy hithez tartoznak velem.
Most inkább a MÁSOKRA fogok gondolni.
Azokra, akik a történelem szerencsétlen oldalán álltak.
Azokra a magyarokra, akik régi hazájukat elhagyták, és azóta többen élnek az új Magyarország határain kívül, amelyet a Trianonban rögzítettek.
Azokra, akik a szomszédokhoz menekültek, és egy ideig vasúti kocsikban aludtak vagy nevelték gyermekeiket az állomásokon. Néha hónapokig vagy évekig. Mindennap szívükben hordozva a szülőföld emlékét, amelyet elhagytak, és a tulajdont, amelyet elvesztettek” – tette hozzá, majd úgy folytatta: „azokra, akik Petőfi nyelvét beszélik, és akikkel megosztjuk az örömöket, fájdalmakat és aggodalmakat Erdélyben, a Bánátban, a Körösvidéken, Partiumban vagy Románia bármely más sarkában.
Tisztelem a fájdalmukat, és tudom, hogy lehetetlen az Önök helyébe képzelnem magam.
Octavian Goga (akit nem lehetett a román nemzeti érdekek iránti közömbösséggel vádolni, és aki folyamatosan küzdött Erdély Romániával való egyesüléséért) meghatottan és tisztelettel jegyezte meg (egyik két világháború között született naplójegyzetében), hogy minden magyar lelkében (rejtve, de intenzíven) »a Trianon magyar drámája« vibrál.
Egy dráma, amelyet a románoknak is meg kellene érteniük és kezelniük, legalább empatikus csenddel.
A történész szerint „hiába beszélünk Istenről, a Szeretetről, az Emberségről, ha nem tudjuk tudatosítani a másik szenvedését”.
„Még ha a legtöbben közülünk fel is vagyunk háborodva, nem értve, hogy a MÁSOK miért nem örülnek úgy, mint mi ezen a napon.
Én köszönöm magyar honfitársainknak, hogy munkájuk hozzájárult és naponta hozzájárul Románia fejlődéséhez”
– fogalmaz Cristian Sandache.
