– Milyen módon lehet az ünnepen kívül a mindennapokban is fenntartani az elhunytak emlékezetét?
– Ha az elvesztett személytől való elbúcsúzás megtörtént, és nincs lezáratlan feszültség az elhunyttal kapcsolatban, akkor az életünk eseményei mind időben távolabbra viszik és halványítják az elvesztés fájdalmát, körülnövik a fájdalmas eseményt, mint a borostyán a sírokat. A lelki temetés azonban sajátos történés, mert valamit, ami az elhunytra emlékeztet, életre szólóan megtartunk. Lehet ez egy tárgyi vagy egy lelki emlék is.
Például ültetünk az emlékére egy fát vagy egy-egy szokását magunk is átvesszük, így mintegy magunkba építjük őt. Gyakran ez észrevétlenül és magától értetődő természetességgel zajlik, nem tudatosul a mély lelki háttér. Ez az egészséges út. Ilyenkor az emlegetése természetes, kapcsolatilag „nincs elhantolva”, bennünk tovább él.
– Miként tudunk szembenézni az elmúlás gondolatával?
Természetes életmenetünkben nem ezzel foglalkozunk. Ha valami tragédia, veszteség ér minket, akkor az egészség- vagy életfenyegetettség felszínre hozza a halálfélelmet. Ilyenkor próbálunk szembenézni a halállal, ami hatalmas szorongást kelt, a halálfélelmet pedig az ismeretlentől, az egyedül maradástól való ősi, kisgyermeki rettegés hívja életre. Csak szeretettel mellénk álló, együttérző és lelkileg támogató emberi kapcsolat enyhítheti az elmúlás félelmét. Ha másokkal történtek hatására fut át rajtunk az elmúlás gondolata, akkor gyorsan elengedjük, azzal a sajátos érzéssel, hogy „hála istennek, nem velünk történt”, mintha nem lenne érvényes ránk.
– Hogyan vélekedik a pszichológia a halálról és a gyászról?
– Ezzel a kérdéskörrel már a spirituális dimenzióba lépünk át. Senki nem tud semmi biztosat az odaátról, ámde van véleménye, világnézete, és eszerint gondolkodik. A halált mint fenyegető ismeretlenbe való átmenetet az életösztön gerjeszti. Az élet élni akar. A pszichológia nem a filozófiai szintekkel foglalkozik, az emberben közösen zajló lelki folyamatokat elemzi, hogy segíteni tudjon.
Ezért a halálhoz úgy viszonyul, mint természetes, mindenkire érvényes történéshez, és a gyászolóval foglalkozik.
Az egyedüli lehetőség az elvesztett személlyel való kapcsolat gyászfolyamatban történő rendezése, a kapcsolati feszültségek, sérelmek megbocsátása, a tiszta érzésekkel, szeretettel emlékezés és elengedés elérése.
– Mit tanácsol azoknak, akik úgy mennek ki most a temetőbe, hogy nemrég vesztették el egy közeli hozzátartozójukat?
– A veszteségfájdalom még annyira erős, hogy a testi-lelki működések sokszor sokkos, kaotikus, blokkolt vagy megzavart működési állapotban vannak. Ezért csak kísérővel tanácsos az elhunyt sírjához menni, és ott emlékezni, nem arról beszélgetni, hogy akik itt maradtunk, milyen szörnyű állapotban vagyunk. A vigasztalás nem hatékony, sokszor ellenhatást kelt. Az együttérzés kifejezése néha szavak nélkül, a jelenléttel is elegendő. Az emlékezés mindig segít, mivel a lélek nem temet, hanem az örök élet és találkozás reménységére van felépülve. Ez nem objektivitási vagy realitáskérdés, hanem így vagyunk teremtve.
– Mi segítheti a gyász feldolgozását?
– Szembenézés azzal, hogy kit és mit siratunk. Magunkat? Az itt maradó és vesztes lényünk tehetetlen fájdalmát? Vagy inkább az áll a középpontban, aki már nincs itt, de él a lelkünkben, emlékeinkben, szeretetünkben? Róla szóljon a gyászunk, ne a magunk sajnálatáról. A gyászruha már maga is panaszkodás, de ha csak erről beszélünk, akkor az eltávozott már nincs is jelen a lelkünkben. Az elhunyt megidézett jelenlétében elrendezünk vele mindent, ami netán rendezetlen volt.
Megbocsátunk vagy bocsánatot kérünk, ha szükség van rá a tisztázott érzelmi helyzet eléréséhez, sorra vesszük az értékeit. A pozitív élményeinket és a negatívakat is, majd elengedéssel tehermentesítjük a most már lezárható kapcsolatot, hogy el tudjunk köszönni az elhunyttól a vélt, remélt viszontlátás reményében.
Ha ez a hitünk nem élne, akkor is rendezést kíván a lélek, csak így történhet megnyugvás. Ez a folyamat nem megy kísérő nélkül, csak bizalommal teli kapcsolat során tud végbemenni.
– Egyre jobban begyűrűzött Magyarországra is az angol eredetű halloween. Mit lehet tenni azért, hogy az ünnep valódi értelme, az elhunytakra való emlékezés megmaradjon?
– A halloween a szellemiségében messze áll az európai kultúra keresztény örökségétől. A pogány kelta ünnep ír és skót átszövéssel jelent meg a kultúrában mint a mindenszentek előestéje, a halottakra és szellemekre emlékezés ünnepeként. Szimbólumai, a töklámpás és az ijesztően furcsa jelmezek azáltal tudtak teret hódítani, hogy az eredendő halálfélelem átkeretezésének, lelki veszélytelenítésének eszközévé váltak.
A jelmez mögé bújót nem éri el az őt kereső halál. Ez a játék olyan, mint amikor a kutyától félő kisgyermek lemegy kutyába otthon, és a családtagoknak kötelező félni, megijedni tőle.
Ha ő a kutya, akkor nem érheti bántás.Ha megértenénk a térhódítás okát, a halálfélelem rituális jelmezes játékos eltüntetésének kollektív kísérletét, akkor talán nagyobb tisztelettel vennénk vissza a mi tradicionálisan szent keresztény ünnepünket, és átengedhetnénk gyermekeinknek szórakozásként a töklámpás halloweent. Ez a megértésünkön, rajtunk múlik.
