Ünneplő magyarok, határon innen és túl! Ünneplő magyarok, határtalanul!
A magyar szabadság eszméje évszázadok óta gomolyog az idő és a történelem égboltján. Eredete ezer évre is visszanyúlik, és biztosan sok ezer évig halad még a maga útján, a csillagok között. A magyar szabadság eszméje örökkévaló és időtlen. Mégis, 177 évvel ezelőtt egyetlen időponttal, március idusával és egyetlen hellyel, Pest-Budával forrott össze. Azon a napon a magyar szabadság formát nyert, alakot öltött, megtestesült, és eljött közénk. Március 15-e nekünk nem szokványos ünnep, még csak nem is történelmi, hanem szakrális pillanat. Március 15-e a magyarok minden nemzedéke számára rendelt nap. Örökre megjelölt és megkerülhetetlen, s ez így marad, amíg egyetlen magyar is él a földön. A fiatalok örökké túlzó, de ártatlan magabiztosságával ezt mondja Petőfi: „Nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt, nem tevének annyit, mint mink huszonnégy óra alatt.” Dicsőség a márciusi ifjaknak!

Minden évben, még mielőtt szárba szökken az élet, mielőtt kirügyeznek a fák, előbújik a vetés, és nekipezsdül a polgári élet, akkor, pontosan akkor nekünk, magyaroknak fontos összegyülekezést kell tartanunk. Ezért vagyunk itt ma is. A nagy, boldog, tavaszi belefeledkezés előtt emlékeztetnünk kell egymást néhány dologra, amiről a magyar csak kellő komolysággal beszélhet. Emlékeztetnünk kell magunkat közös nemzeti hivatásunkra. És emlékeztetnünk kell magunkat a haza mindent megelőző, tőlünk gyámolítást és szolgálatot követelő ügyére. Aztán egy évig, a következő számvetésig mindenki mehet a dolgára.
Hosszú évek óta hallgatjuk, azt mondják: mi vagyunk a múlt. Ezt mondták ’48-ban is: a jövő a fényes bécsi birodalomé. Ezt mondták 1956-ban is: a jövő a vörös szovjet birodalomé. Ezt mondják most is: a jövő a szivárványos világbirodalomé. Azt mondták, mi vagyunk a múlt. De a „nagy víz” túloldalán, túl az Óperencián fordulat történt, és kiderült, mi vagyunk a jövő. Kiderült, hogy a jövő nem a birodalmaké, hanem a patriótáké és a független nemzeteké. Azt is mondták, el vagyunk szigetelve. Ezt mondták ’48-ban is, aztán egész Európa a magyaroktól volt hangos, még Bécsben is egy budai polgár vezette a lázadó erőket. Ezt mondták 1956-ban is, de végül mi, magyarok ütöttük ki az első téglát a berlini falból, ami elhozta a szabadságot egész Európának. És ezt mondták most is – el vagyunk szigetelve –, és ma mégis mindenki ránk kíváncsi. Miért kíváncsi ránk a fél világ? Biztosan nem a gazdaságunk mérete vagy a hadseregünk tűzereje miatt. Mi van nekünk, ami nekik ott, Nyugaton nincs, pedig szükségük lenne rá? Széchenyi azt tanította nekünk, hogy minden nemzetnek megvan a maga hivatása, lényege, a nemzet eleme. Van olyan nemzet, amelyiknek a kereskedés az eleme, van, amelyiknek a hódítás; van olyan nemzet, amelyiknek a filozófia az eleme, a másiknak a művészet, és van, akinek a tudományok. Barátaim, de mi az, amiért a mi vérünk forr, amiért a mi szívünk dobog, ami a magyarok eleme? A szabadság, kedves barátaim! A magyarok eleme a szabadság.
A magyar ember akkor van elemében, amikor a szabadságáért harcol.
Szabadságharcosok vagyunk. Tudjuk, hogyan kell kivívni a szabadságot. Tudjuk, hogyan kell megvédeni a szabadságot. Ez a tudás a miénk. Ezer éve gyarapítjuk. Ez a mi védjegyünk, sőt ez a mi DNS-ünk. És ez az, amire a világnak szüksége van. Ma sokkal jobban, mint valaha. Most is talpon maradtunk egy világbirodalom ellenében. Ez senki másnak, csak nekünk sikerült. Miénk a nagy titok, ez a modern kor alkímiája. Ezért jön hozzánk a fél világ Bécstől Washingtonig.