– Sokak számára a húsvét – a karácsonyhoz hasonlóan – már csak a hagyományokról szól. Hogyan lehet rámutatni az embereknek húsvét valódi üzenetére?
– A hagyományok fontosak az ember életében! Generációkon keresztül ápoljuk, őrizzük őket, különböző szokás és gondolkodásmódbeli örökséget hagyunk az utánunk jövő nemzedékekre, és ez így van jól. A kérdés a hagyományok esetében is az, hogy elég-e, ha ápoljuk, megőrizzük és ráhagyjuk a következő nemzedékekre, majd elvárjuk tőlük, hogy nekik is fontos legyen? Elég ma ez? Valószínű ma már nem. Ahogyan Sebő Ferenctől olvastam:
„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!”
Szerintem ez a gondolat jól alkalmazható húsvét valódi üzenetének átadására is: meg kell élni nekem (nem a másiktól elvárnom) hitelesen, és ki kell tudnom árasztani magamból azt az örömhírt, hogy van feltámadás!
– A legtöbb világi ember számára megfoghatatlan az ünnep lényege, miszerint Krisztus meghalt a bűneinkért és feltámadt a halálból. Hogyan lehet ezt számukra megfoghatóbbá, érhetőbbé tenni? Ebben a küldetésben milyen szerepét látja az egyháznak?
– Hadd közelítsem meg messzebbről: nehéz szembesülnie a ma egyházának azzal, hogy a társadalom jelentős része manapság maximum valami vallásipari szolgáltatóként tekint az egyházra, ami temet, esket, keresztel meg intézményeket tart fenn, de hogy kellene mást is látnia benne, azt nem gondolja.

Miért is gondolná, ha mára az egyház is a hagyományok polcára került sokaknál? Hagyomány lett, amit persze nem lehet elrejteni, mert minden településen van legalább egy templom. Tudják, hogy vannak papok, hitoktatók meg néhány ember, akik bemennek a templomba, mennek a nagy harangzúgás után, de hogy ott bent mi folyik, arról már nincs elképzelés. Innentől logikus:
hogyan legyen fontos valami, amit nem ismerek, hogy vágyjak valamire, amiről nincs is tudomásom?
Ezen – meglátásom szerint – nem csodálkozni kell, nekünk, egyházaknak, hanem visszatalálni a gyökerekhez, ami nem volt más, minthogy megújult életű emberek Jézusba vetett hitükből fakadóan áldozatot vállaltak egymásért, szűkebb környezetükért. Nem sajnálták idejüket, pénzüket, hogy segítséget hozzanak a magányos, kiszolgáltatott, talajt vesztett embereknek vagy azoknak, akik keresnek valami többet annál, ami látható, érzékelhető, de nem tudják, merre induljanak. Ezzel robbant be az akkori társadalmakba a keresztyénség kétezer évvel ezelőtt.