„Van feltámadás!”

Akkor vagyunk hiteles örömhírterjesztők, ha bejönnek közénk az óvatos érdeklődök, és megérzik: itt van valaki, aki több kell hogy legyen mint ember – mutatott rá lapunknak adott húsvéti interjújában Hajdú Szabolcs Koppány református lelkész. A lovasberényi esperes szerint az egyházaknak vissza kell térniük gyökereikhez, hogy az örömhír üzenetét át tudják adni a kívülállóknak: Jézusba vetett hitükből fakadóan áldozatot kell vállalniuk egymásért, szűkebb környezetükért. Az esperes ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a hívő embernek mint egyénnek is kiemelt felelőssége van a feltámadás örömhírének terjesztésében. Hajdú Szabolcs Koppány többek között elárulta lapunknak azt is, hogy az ő gyülekezete hogyan készült fel a húsvétra, valamint számára, lelkészként, mi jelenti a legnagyobb kihívást ebben az ünnepi időszakban.

Fotó: Ladóczki Balázs

– A hívő embernek mekkora felelőssége van abban, hogy az „örömhírt” terjessze?

– Rátapintott kérdésével a lényegre, az egyén felelősségére. Beszéljük először általánosan az egyén felelősségéről. Ezt Magyarországon különösen is érdemes hangsúlyozni, mert történelmi tapasztalatok, amiket génjeinkben hozunk magunkkal, túlságosan is önvédelemre rendezték be a gondolkodásunkat. Önvédelemre, ami jelenti a minél kevesebb csalódás megélésére való törekvést, és ebből következően a magam és maximum családom érdekét munkálni. 

– Milyen történelmi tapasztalatokra gondol? 

– Például arra, hogy a magyar emberek legalább nyolc évszázada azt élik, hogy mindig jön egy külső ellenség, aki pár generációnkként lenullázza őket, elvesztik kicsike vagyontárgyaikat, de van olyan, hogy sajnos többet is, az életüket, szeretteiket! Tatár, török, Habsburg, szovjet, világháborúk, Trianon, kommunisták, és ki tudja, mi a folytatás. 

Ez a néplélek sejtszintű hagyománya, ami nem engedi, hogy közösségi dolgokkal is foglalkozzunk, hanem maximum magamért meg a családomért még mozdulok. 

Ha ez így van, akkor nehezen értelmezhető az egyén felelősségvállalása, hiszen nem akar többet vesztes lenni, veszteséget megélni, így a felelősség kivetítődik az aktuális királyra, kormányra, hatalmi központra. Miért is kelljen nekem felelősséget vállalnom bármiért is, amikor azért, ami a sajátom, amiért felelősséget vállaltam, azt is annyiszor elvették?

És ez az egyházban élő emberekre is igaz.

A hívő ember is abból a társadalomból érkezik, ami őt körülveszi, ő is ugyanúgy hozza azokat a sejtszintű élettapasztalatokat, amiket őseik megéltek. De a keresztyén örömüzenet éppen abban hozza a leglátványosabb változást az ember életében, hogy gondolataim fókusza a magam jólétének hajszolásából átkerül a másik ember jólétért való fáradozásra! 

A lovasberényi esperes szerint a hívő ember a saját maga jólétét attól várja, hogy a másik embernek is jó. (Fotó: Ladóczki Balázs)

A magam jólétét attól várom, hogy ha másik embernek jó lesz, akkor nekem is. Pontosan erről beszél Jézus, amikor azt mondja: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük…” 

Jézus az ő korában ismert közmondást fordított ki, ami úgy hangzott, amit nem szeretnél, hogy az emberek veled tegyenek, te sem tedd velük. Már ha csak idáig eljutna minden ember, az kevesebb fájdalmat jelentene a világban! 

De ez egy passzív, defenzív életfelfogás. Jézus ennél többet tud adni: ő aktív, kezdeményező életre hívja az embert, és a magam boldogulásának garanciáját a másik jóllétének előmozdításában határozza meg! Mert csak ebben az emberi kapcsolatrendszerben tud megjelenni a hála, ami fantasztikus cselekedetekre tudja késztetni az embert! Hála nélkül nincs egészséges társadalom, család, egyén sem. És ha Jézus tanítását komolyan véve képes leszek hálára indító cselekedeteket tenni másokért, és ez visszahat rám pozitívan, akkor végső soron annak az Úr Jézusnak leszek hálás, aki elindította bennem ezt a folyamatot.

Felelősséget csak olyanért tudunk vállalni, ami fontos nekünk, sőt, amit szeretünk! Ha egy ügy fontos nekem, akkor azért mozdulok, felelősséget, áldozatot vállalok. 

Ennek pont az ellenkezője az, ha megfizetnek azért, hogy valamit képviseljek, kiálljak valamiért. Ezt is lehet professzionálisan csinálni persze, de lelke, kisugárzása, pozitív atmoszférája nem nagyon lesz.

Ha én keresztyén ember vagyok, akkor az életem megújult.  A jézusi tanítás valóssággá vált bennem. Jézus annyira komolyan gondolta igazságát szavainak, hogy a halált is vállalta érte. Hogyne vállalnék akkor felelősséget az örömhír továbbadásában, hiszen engem az az örömhír mentett meg, adott új erőt, revitalizált, hogy ő feltámadt! Nem maradt legyőzve, kiirtva, valami csoda történt, amit ha elhiszek, velem is csoda történik, és a csoda megtapasztalása hálássá tesz!

– Hogyan készült az ön gyülekezete az idei húsvétra?

– Mi nem a húsvétra készülünk, hanem a mindennapokra. A húsvét akkor lehet ünnep a mi gyülekezetünk számára is, ha a hétköznapokban megélünk feltámadást, ha azt tapasztaljuk, hogy emberi életek újulnak meg közöttünk az evangélium hatására. A feltámadás azt jelenti, hogy van egy régi élet, ami meghalt, és helyette új élet kezdődik az egyén életében. És mindez anélkül, hogy fizikailag meg kellett volna halnia az embernek. 

Akkor vagyunk hiteles, felelős örömhírterjesztők, ha bejönnek közénk az óvatos érdeklődök, és megérzik: itt van valaki, aki több kell, hogy legyen mint ember. Mert akik benne hisznek olyan dolgokra lesznek képesek egymásért, ami nem következik természetesen az emberi mivoltunkból!

Iskoláink, óvodáink, alapfokú művészeti iskola is van gyülekezetünk fenntartásában, óriási lehetőség ez arra, hogy nem belsős emberek felé is szolgáljunk az evangélium erejével, megszépítő, megújító valóságával. Mi ennek a csodáját éljük a gyülekezetünkben! Végtelen hála van bennünk egymásért, hogy így lehetünk közösségben, és végső soron az élő Úr Jézus felé, akinek mindezt köszönhetjük.

– Önnek mint lelkésznek, mik jelentik a legnagyobb kihívást a húsvéti időszakban?

– Olvastam, a második világháborúban amerikai katonák között vizsgálták, hogy stresszhelyzetben, tehát amikor tűz alá kerülnek, milyen hatékonysággal célozva lőnek vissza. Alig húsz százalék. Ez nem túl sok. Azonban lehet fejleszteni a stressztűrő képességet, és ez képes sokkal jobb eredményeket kihozni az emberekből. Sajnos a történelem adott lehetőséget arra, hogy a fejlődést mérjék, a vietnámi háborúban már hetvenszázalékos volt a célzási eredményességük hasonló szituációkban. Óriási fejlődés, ami mögött nagyon komoly képzések és tudomány van.

Hajdú Szabolcs Koppány szerint lehet fejleszteni a stressztűrő képességet, és ez képes sokkal jobb eredményeket kihozni az emberekből. (Fotó: Ladóczki Balázs)

Egészen elképesztő össztűz alatt él a ma embere, és így én is. Megdöbbentő mennyiségű információ zúdul rám is, lehetetlen mindent feldolgozni, de mégis elolvasom a híreket, mégis újabb és újabb feladatokba állok bele, és szeretnék „jól célozni”, tehát a lényeget megragadni, azzal foglalkozni, arra összpontosítani, jól csinálni, magyarul megfelelő választ adni az engem ért hatásokra. Évtizedekig küzdöttem ezzel a jó szándék által vezérelt, de valójában nem hatékony élettel. 

Többször éreztem, hogy elveszek a feladataim között, és roppant kicsi hatékonysággal kezelek dolgokat, mondhatnám, „lövök vissza”. Ez sokszor frusztrálttá, dühössé, ingerültté tett.

Odáig mára eljutottam, hogy tudatosan felidézem magamban ilyenkor Jézus szavait, amit a feladataiban elveszni készülő, és emiatt stresszes, dühös Mártának mondott: „sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” Szerintem nem csak engem érdekel az, hogy mi az az „egy”? Hogy az az „egy” valóban képes rendezni a káoszt bennem? Valahol olvastam: 

„Van egy kapocs ég és föld között… ha ezt a kapcsot megtalálod, minden értelmessé válik, még a halál is. Ha viszont nem leled meg, minden értelmét veszti, az élet is.”

 Számomra az az „egy” nem más, mint az a bizonyos kapocs ég és föld között: a golgotai kereszt, ez kötötte össze örökre a nyomorult embervilágot a mennyei erők, áldások valóságával. 

Mert a kereszt, sőt még a sír is üres lett, Jézus feltámadt, legyőzte a halált, van új és van örök élet! Én ezt megtapasztaltam, sokkal nyugodtabb vagyok ma, mint régebben, és azt hiszem, sokkal biztosabban célzok. Igehirdető lelkipásztorként az a nagy kihívás számomra, hogy húsz év után is olyan erővel, meggyőződéssel tudjam hirdetni a húsvéti örömhírt, ami képes embereket megragadni, hogy megtalálhassák azt a kapcsot! Mert csak ez számít.

Borítókép: Hajdú Szabolcs Koppány lovasberényi esperes (Fotó: Ladóczki Balázs)