Felhatalmazási törvény kontra nyílt társadalom

A pénteken az Országgyűlésnek benyújtott, úgynevezett „felhatalmazási törvény” a hatályos magyar Alaptörvény és a veszélyhelyzet által indokolt, valóban rendkívüli keretek között megerősíti a kormány eddigi döntéseit, illetve lehetőséget ad arra, hogy a járvány terjedése ellen a szükséges gyorsasággal lehessen további intézkedéseket hozni. A nyílt társadalom erőinek ugyanakkor ez megint nem tetszik, ők inkább a globális szolidaritásra és az emberi jogi szempontok érvényesítésére fókuszálnának.

Budapest, 2020. február 20. Bõsz Anett képviselõ (Demokratikus Koalíció), a Magyar Liberális Párt elnöke felszólal a börtönzsúfoltsági kártalanításokkal kapcsolatos visszaélések megszüntetésérõl szóló törvényjavaslat vitájában az Országgyûlés plenáris ülésén 2020. február 20-án. Mellette frakciótársa, Varga Zoltán, elõtte Demeter Márta LMP-s képviselõ. MTI/Bruzák Noémi Fotó: Bruzák Noémi

A különleges jogrendek lényege, hogy amikor a társadalom normális működését egy előre nem látható támadás éri – jelen esetben egy vírus formájában –, és a kollektív önvédelem így a bevett jogi eszközökkel nem biztosítható, az állam a szokásostól radikálisan eltérő vészreakciós mechanizmust léptethessen életbe. Annak érdekében pedig, hogy az abnormális helyzetet kezelni lehessen, hogy a köz(egészségügyi)érdek elsőbbséget kaphasson az egyéni szempontok helyett, a hatalomgyakorlás rendje időlegesen módosul. A kormányt több jogkör illeti meg, törvényektől el lehet térni, a legalapvetőbb emberi jogokon kívül pedig valamennyi alapjog a szükséges és arányos mértéken túl korlátozható, vagy gyakorlásuk teljes egészében fel is függeszthető. Mindez természetesen nem öncél, hanem azt szolgálja, hogy a különleges intézkedések révén a társadalom, az állam és a jogrend is minél előbb visszatalálhasson a normális kerékvágásba.

„Civil jogvédő szervezetek” – az újbeszélt lefordítva: a nyílt társadalom erői – azonban még egy ilyen helyzetben is lázítanak a szükséges intézkedések ellen, azt állítván, hogy a vonatkozó törvényjavaslat „nem felel meg a különleges jogrenddel szemben támasztott demokratikus és az Alaptörvényből is következő követelményeknek”. A lokális önvédelem szükségességének idején újra „globális társadalmi szolidaritásról” és az „emberi jogi szempontok érvényesítéséről beszélnek”.

a liberális demokráciaAlaptörvény

A benyújtott törvényjavaslatnak pedig pontosan ez a lényege. Egyrészt kétharmados felhatalmazással megadja a lehetőséget, hogy a kormány – ha szükséges – a katasztrófavédelmi törvény előírásain is túllépve intézkedhessen, másrészt megerősíti a kormány eddig meghozott rendeleteit, harmadrészt felhatalmazza a kormányt, hogy intézkedéseket tartalmazó rendeleteit a veszélyhelyzet megszűnéséig meghosszabbítsa.

A nyílt társadalom erői ez utóbbi pont alapján mondják azt, hogy ez egy „nyíltvégű felhatalmazás”, ami óriási tévedés. Az Országgyűlés ugyanis e felhatalmazását már a veszélyhelyzet megszűnését megelőzően is bármikor visszavonhatja, illetve az intézkedéseket tartalmazó rendeleteket bármikor hatályon kívül helyezheti. Arra egy ilyen helyzetben természetesen fel kell készülni, hogy akár a jogalkotótól teljesen független események miatt az Országgyűlés nem tud határozatképesen ülésezni. Ha ilyen nem kívánt helyzet bekövetkezne, viszont most az Országgyűlés nem adna időkorláthoz nem kötött (de visszavonható) felhatalmazást, a járványhelyzeten túlmenően súlyos közjogi zavarokkal kellene szembenéznie az országnak.

Hovatovább e szervezetek arra a teljesen Alaptörvény-ellenes módosításra tesznek javaslatot, hogy a veszélyhelyzetet „az Országgyűlés meghatározott időre szóló felhatalmazása alapján lehessen csak meghosszabbítani”. A most is a „tudomány” nevében fellépő „civilek” érzékelhetően nincsenek tisztában az Alaptörvény vonatkozó kategóriáival és a kapcsolt eljárásrenddel. Magának a veszélyhelyzetnek a „meghosszabbítása” ugyanis fogalmilag kizárt. A veszélyhelyzetet a kormány hirdeti ki, és – mint valamennyi különleges jogrendben – csak az jogosult megszüntetni, aki elrendelte: tehát veszélyhelyzet esetén a kormány. (Akkor persze, ha magának a kihirdetésnek a feltételei nem állnak már fenn, tehát a tömeges megbetegedést okozó humánjárvány vagy járványveszély elmúlik – a feltételek „fenn nem állását” pedig akár az Országgyűlés is kimondhatja). E veszélyhelyzetet tehát a kormány rendelettel hirdeti ki, majd – ennek hatálya alatt – az intézkedésekről magukról további rendeleteket hoz. Ez utóbbi rendeletek maradnak 15 napig hatályban, kivéve, ha az Országgyűlés másképpen nem dönt. A parlament ezen döntése nyilvánul meg (a felhatalmazási) törvény formájában, mely törvény hatályvesztéséről (is) a veszélyhelyzet megszűnését követően az Országgyűlés dönt. A „jogvédők” állítása azonban összemossa az egyes kategóriákat: a valóságban ugyanis elválik egymástól maga a veszélyhelyzetet kihirdető rendelet, az annak alapján hozott intézkedéseket rögzítő rendeletek, illetve az ez utóbbiak „hatályban tartására” szolgáló törvény.

Ráadásul a törvényjavaslat azt is rögzíti – a hiányolt demokratikus és alaptörvényi rendelkezésekkel összhangban –, hogy a kormány a rendkívüli intézkedéseket csak „az állampolgárok élet-, egészség-, személyi, vagyon- és jogbiztonságának, valamint a nemzetgazdaság stabilitásának garantálása érdekében” hozhat, valamint, hogy e jogkörét a járvány „megelőzése, kezelése, felszámolása, továbbá káros hatásainak megelőzése, illetve elhárítása céljából gyakorolhatja”. Magyarán nincs lehetőség arra, hogyha például az ország egy adott pontján fertőzési gócpont alakul ki, és ott kijárási tilalom elrendelésére van szükség, akkor az ország másik végében élőket (vagy bárkit) töröljön a személyi és lakcímadat-nyilvántartásból, kényszermunkára vigyen egyeseket, vagy más, a járványhelyzettel még közvetett kapcsolatban sem lévő intézkedést hozzon.

Bár a kifogások tehát mondvacsináltak, a javaslatot, úgy tűnik, az ellenzéki pártok nem támogatják: sem azt, hogy azt házszabálytól eltéréssel gyorsan el lehessen fogadni, sem a törvényszöveget magát. Róka fogta csuka-helyzetben vannak ők is: hiszen ha támogatásukat adnák, hozzájárulnának „a diktatúra” életben tartásához, ha viszont nem, azzal azt mondanák, hogy ellenzik a határlezárást, a korlátozott nyitva tartást vagy a gazdaságvédelmi intézkedéseket. (Nagyon persze nem tudnak kibabrálni a kormánnyal, hiszen házszabálytól eltérés nélkül legfeljebb 8 napot csúszik a javaslat elfogadása, a kétharmados többség megvan, a „lejáró„ kormányrendeletekben foglalt intézkedéseket pedig formáljogi szempontok miatt újra, új „számozással” ki kellene adni a köztes, párnapos időszakra).

Persze mindenki számára világos, mi az ellenkezés valós oka. Ahogy az elmúlt években, a nyílt társadalom erői, és az egész államellenes globalista, kozmopolita liberális elit most is azt érzékeli, hogy a gazdasági válság, a vörösiszap-katasztrófa, a 2013-as árvíz és a migrációs krízis után egy újabb válsághelyzettel küzd meg a magyar kormány – és szempontjukból nyilvánvalóan félő, hogy egy újabb sikeres válságkezelés csak erősíteni fogja a kabinet pozícióit. Ezért minden eszközzel azon mesterkednek, hogy gyengítsék a rendelkezésre álló (jogi) eszköztárat, míg a mindig „független” és „objektív”, „mértékadó” sajtójuk nem győzi futószalagon gyártani a pánik félelemkeltést és a helyzet bizonytalanságát fokozó sugalmazásokat. Ez egyrészt nem újságírás, hanem graffiti írásjelekkel. Másrészt, aki egy ilyen veszélyhelyzetben lázít, hangulatot kelt, a szükséges intézkedésekkel szembeni bizalmat ássa alá – az bizony maga is a veszély része.

De először a járványon legyünk túl, a politikai konzekvenciákra ráér visszatérni később is. De akkor nagyon.

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója