Otthonra találni önmagunkban

A mentális jóllét az élet minden területére kihat, így a kapcsolatokra, a teljesítményre, a konfliktuskezelésre, az egészséges határok tartására is. A hároméves korunkig ért élmények meghatározók a személyiségünk alakulása szempontjából, ám ez nem jelenti azt, hogy később ne lehetne dolgozni az elakadásokon. A pszichológus szerint akkor vagyunk otthon önmagunkban, ha az érzelmek teljes skáláját megéljük, vagyis a negatívnak tartott indulatokat – például a haragot vagy a félelmet – sem nyomjuk el.

A gyerekkor első évei a legmeghatározóbbak abban, hogy érett, mentálisan egészséges emeberekké váljunk Fotó: 123RF

– Az érzelmi egészség nem teljesítmény, sokkal inkább életforma, amely tanulható – mondta Záborszky Zsófia, az Aurum Életműhely pszichológusa napokban tartott előadásán.

– Mit jelent otthon lenni? – tette fel a kérdést hallgatóságának a pszichológus. – Azt a helyet, ahol elfogadnak és önmagam lehetnek, ahol biztonságban érzem magam, és bármilyen teljesítménytől függetlenül értékesnek – érkeztek a válaszok. Ahogy Záborszky Zsófia rámutatott, az otthon nemcsak egy lakóhely, hanem saját magunkban is megtalálhatjuk.

Az otthontalanságérzés szinte mindnyájunkat érinti. Abból fakadhat, hogy el kell nyomni a saját énünket, és szerepet kell játszani ahhoz, hogy elfogadjanak. Ehhez mindig kapcsolódik egyfajta bizonytalanságérzés és szorongás is. – Ha nem vagyunk otthon magunkban, az sokszor vezethet függőségekhez, legyen az kapcsolat-, munka-, evés- vagy éppen közösségimédia-függés – hívta fel a figyelmet a szakember. Hozzátette, ma már egyre gyakoribb jelenség a pozitivitásfüggés is, amikor már szinte kényszeresen csak a pozitív érzéseket tűrjük meg magunkban, és azokról beszélünk, ami ennek ellentmond, arról pedig nem veszünk tudomást. Ezekbe a függőségekbe azért kapaszkodunk, mert bízunk benne, hogy betöltik a teljesség iránti vágyunkat.

– Az érzelmi jóllétünkkel ugyanúgy érdemes foglalkoznunk, ahogy a testünkkel. Tévhit, hogy ez önzőség lenne – emelte ki Záborszky Zsófia. Rá­adásul a másokkal való kapcsolatunknak mindig az az alapja, ahogyan magunkkal tudunk kapcsolódni.

A valóságunk a következőképpen épül fel: legfelül van a viselkedés, amelyet a körülöttünk lévők látnak, tapasztalnak belőlünk. Ez mindig már következménye valaminek, vagyis a valódi változás nem itt, hanem mélyebben kezdődik. A viselkedés alatt vannak a gondolatok és az érzések, amelyek hatnak egymásra. Általában eddig vizsgálják az embereket a terápiá­ban, ám ezalatt még van egy sokkal mélyebb szint, az identitás és önértékelés. A legmélyebb szint pedig a valódi én, amely akkor működik, ha teljesen önmagunk lehetünk, és semmilyen berögződés, megfelelési kényszer nem hat ránk. – A cél az, hogy egyre közelebb kerüljünk ehhez a valódi énünkhöz, de ez hosszú folyamat, érdemes türelmesnek lenni magunkkal – mondta a pszichológus.

A gyerekkor első évei a legmeghatározóbbak abban, hogy érett, mentálisan egészséges emeberekké váljunk
Fotó: 123RF

A személyiségünk alapja a születés utáni első három évben szilárdul meg, így meghatározó a szülők érzelmi érettsége és visszajelzése a gyereküknek. Egyáltalán nem mindegy, hogy az édesanya milyen érzéseket ismer fel önmagában. – Ha például nem éli meg a haragját, mert olyan családban nőtt fel, ahol ez nem volt elfogadható érzés, akkor kezelni sem fogja tudni a saját haragját a gyereke iránt, sem teret adni a gyereke haragjának, ami teljesen rendben van – mondta Záborszky Zsófia. Meghatározó lehet egy családon belül a kimondatlan feszültségek szerepe is. A pszichológus példaként egy olyan kliensét említette, akinek rendszeresen visszatérő élménye volt a bűntudat, és nem találta az okát. A terápia során kiderült, hogy amikor ő megszületett, a szülei még nem éltek házasságban, és miatta kellett összeházasodniuk – a nagyszülők akaratának megfelelően –, valamint az édesanyjának az ő születése miatt kellett abbahagynia az egyetemet. Ezt a kliens édesanyja soha nem mondta ki nyíltan, de a bűntudat mégis megjelent a gyermeke életében.

Felvetődhet a kérdés, hogy miért kell ennyit foglalkozni a gyerekkorunkkal. – Mivel hároméves korunkig az élményeink az idegrendszernek olyan részein tárolódnak, amelyek nem érzékelik az időt, az érzelmi sérülések nem tudnak múlttá válni, hanem folyamatosan a jelenünkben vannak – magyarázta a terapeuta. Amikor egy érzelmünket nem tudjuk elfogadni vagy kezelni, akkor lehasítjuk vagy elfojtjuk, ami gyerekkorban teljesen természetes önvédelmi mechanizmus, felnőttként viszont már korlátozza az életünket.

A leggyakrabban a nehéz, fájdalmas érzéseket, a valódi vágyainkat, szükségleteinket, a legmélyebb félelmeinket, illetve a traumáinkat nyomjuk el, ezekkel sérül az egészségünk, vagyis ahogy a szó is mutatja, a lényegünk egészét nem tudjuk megélni. – Nincs olyan, hogy jó vagy rossz érzés, sokkal inkább megélt és elnyomott érzésekről beszélhetünk – hangsúlyozta a pszichológus.

Záborszky Zsófia előadásában arról is beszélt, mik az érzelmi érettség jellemzői, vagyis amikor az addigi lehasítottságból az egésszé válás felé közeledünk. Ez jól megmutatkozik pél­dául az egészséges határainkban, amikor tudunk nemet mondani, és nem mindig áldozzuk fel magunkat a másikért. Egy érzelmileg érett emberre jellemző az is, hogy meg tudja élni az érzelmei teljes skáláját anélkül, hogy szégyellné magát miattuk és mindezt ki is tudja fejezni mások iránt, például meg meri mutatni, ha haragszik vagy fél. Idetartozik az önmagunkra figyelés is, az elegendő mennyiségű alvástól és a rendszeres mozgástól kezdve a pszichés szintig, például hogy milyen emberekkel vesszük körül magukat, tudunk-e töltődni a társaságukban. Az érzelmi érettség jele az is, ahogy a konfliktusokhoz viszonyulunk. Mivel ezek minden közeli kapcsolat részei, nem megijedni kell tőlük, hanem vállalni és a nézeteltérések ellenére elfogadni a másikat. Ha ezek megvannak, valóban otthon lehetünk önmagunkban. – Valójában tehát mindannyian sérülünk érzelmileg, ez elkerülhetetlen, de a hatásuk feloldható, hogy a jelenünket már ne árnyékolja be – összegezte a pszichológus.