A turbófeltöltő feladata hasonló a libatömőéhez: ez utóbbit azért használták, hogy a liba többet egyen annál, mint amennyit magától enne, így jól meghízik. A turbó több levegőt juttat a hengerekbe annál, amennyit a motor térfogatarányosan a külső természetes légnyomású levegőből beszívna. Igazán leegyszerűsített név a turbó, mert valójában kompresszort alkalmazunk, tehát légsűrítőt – olvasható az Autó-Motor cikkében.
Ez a légsűrítő többféle kialakítású, megoldású lehet, úgy a sűrítési elve, mint a hajtása szerint.
Amikor a légsűrítő hajtása mechanikus, tehát külső hajtást kap a motorról, vagy segédüzemi gépről – ez lehet elektromos motor, de például a Tupoljev tervezte bombázó négy hajtómotorjának feltöltését egy ötödikkel hajtott kompresszorral végezték a 30-as évek végén –, akkor egyszerűen csak azt mondjuk, hogy ez a motor „kompresszoros”. Azonban ha a kompresszor hajtását egy, a kipufogógázok energiájával megpörgetett turbina adja, akkor mondjuk, ez a motor „turbós”.
A turbók a szériagyártású kocsikban a 70-es évek végén tűntek fel, de sokáig még kuriózumnak számítottak. Előbb a dízelmotorokban terjedtek el, később, a gyártástechnológia fejlődésével és az elektronikus motorvezérlések térnyerésével a 90-es évek második felétől indultak a benzinesekben is hódító útjukra.
A 90-es évek végére lényegében kihaltak a szívódízelek, és mondhatjuk, hogy a 2000-es évek végére a szívó benzinesek is kisebbségbe kerültek a kínálatban.
A turbók elterjedése jó, mert folyamatosan növekedett a megbízhatóságuk, és olcsóbbá vált a gyártásuk és javításuk. Aztán amikor már a gyártók nem érezték annak a kényszerét, hogy új, turbós motorjaikat „túlbiztosítsák”, tehát plusz energiát fektessenek a megbízhatóságra, hogy ne hozza rossz hírbe a márkát, elindult a gyártás egyszerűsítése és olcsóbbá tétele. Innentől váltak a turbók fogyóeszközzé.
A teljes cikk IDE kattintva olvasható.
Borítókép: Illusztráció (Forrás: Autó-Motor)
