Csodálatos művészfalu bújik meg Józsefvárosban

Az arra járók többnyire nem is sejtik, milyen csodát rejt a kerítéssel körbevett, buja növényzetű, műteremházakkal teli park. Mindig is kissé tájidegen volt a Józsefváros és Kőbánya határán álló telep, ahová régen – amíg nem zárták a kaput – rendszeresen bejártak az emberek: a kíváncsiak körbenézni, a szerelmespárok romantikázni, a szemben lévő óvodából a gyerekek sétálni.

Pedig nem közpark, hanem magánterület a művésztelep, amely nemcsak fatornácos, kontyos tetős, magyaros stílusú épületei, a szomszédos Kis Szent Teréz-templomból hallatszó harangszó, hanem különleges atmoszférája és az itt lakók egymáshoz fűződő viszonya miatt is falu jellegű.

Európa legrégebbi és Budapest első, alapításától folyamatosan működő művésztelepe Bárczy István főpolgármestersége alatt épült 1909–11-ben. Kezdeményezője két szobrász, Kallós Ede és Horváth Géza; céljuk az volt, hogy olcsó bérlakásokat alakítsanak ki képzőművészek számára. Első gondnoka Márffy Ödön lett, aki azonban sohasem lakott itt. Korábban bolgárkertészek dolgoztak a közeli földeken, és itt működött a Fővárosi Kenyérgyár, ezért sokáig Pékerdőnek nevezték a környéket. A 15 házból és 28 műteremből álló telep terveit Wossala Sándor készítette.

A négyszögletes alakú területen a házakat úgy helyezték el, hogy középen egy nagy parkos rész maradjon, sőt fürdőmedencét, szökőkutat, teniszpályát is építettek. Aztán később játszóteret alakítottak ki padokkal, a medencét homokozó váltotta. Mögötte a legendás domb, a közösségi élet mindenkori színtere, ahol a bulik és a tradicionális tűzrakások zajlottak.

Kiemelkedő művészek sora élt és alkotott itt kezdettől fogva, köztük Kisfaludi Strobl Zsigmond, Makrisz Agamemnon, Medgyessy Ferenc, Somogyi József, Kiss István szobrászok, és Kádár Béla, Pór Bertalan, Czigány Dezső festők. Tulajdonképpen a 20. századi köztéri szobrászat meghatározó alkotóinak jelentős részét felsorolhatnánk.

Korábban csak „kihalásos” úton lehetett bekerülni a telepre, aki ideköltözött, gyakran életre szóló bérletet vásárolt magának, így több művészdinasztia kötődik a helyhez. Ma pályázni kell a műteremlakásokra, és az újabb rendelet szerint csak három évre kaphatják meg a művészek, bár kérhető a meghosszabbítás.

A telepen a fiatal művészgeneráció is megtalálja a helyét, de a közösségi élet már nem olyan élénk, mint korábban. A virágkornak minden értelemben vége, meglehetősen leromlott állapotú az egyébként 2014-ben Magyar Örökség Díjat kapott művésztelep. A közös zöldfelületek kissé elhanyagoltak, a védettség alatt álló épületek közül azok, amelyeket nem újították fel a bérlők saját erőből, lerobbantak és korszerűtlenek. A terület a VIII. kerületi önkormányzat tulajdonában áll, de nincs elég forrás a rendben tartására, felújítására. Pusztulóban az alkotást inspiráló egyedi miliő, az építészeti kuriózum művészfalu. Jó lenne megállítani – bár tagadhatatlan, ennek a lepusztultságnak is megvan a sajátos bája és szépsége…

Mit nevezünk művésztelepnek?

Egyes művészcsoportok valamilyen szellemi irányzat, iskola köré szerveződnek, a legismertebb itthon a Nagybányai és a Szentendrei Iskola. A Százados úti telep azonban nem alkotó-, hanem lakóközösség. Az I. világháború után Bécsből, Münchenből, Párizsból hazaérkező, külföldön tanult fiatal szobrászok nehezen tudtak műtermet találni. A pesti bérházak emeletén ugyan sok festő- és fotóműtermet rendeztek be, ám a szobrászoknak földszinti, nagy belmagasságú és nagy ajtós helyiség, agyagospince kell a munkához.