Gyilkosság, ellenőrök és rengeteg élmény: Átyim Jánosné krónikája

Ő maga több mint 60 évig volt a posta dolgozója. A szülei 1941-ben indították a postát Mezőpeterden. Édesapja kézbesítő volt, onnan ment nyugdíjba. Nemhogy belenőtt, hanem beleszületett a postásságba. Gyermekkorában sok időt eltöltött a hivatalban.

Vándorlás és a ranglétra

– 1959. június 20-án kezdtem mint kiskorú, a 16. évet alig töltöttem be. A szüleim vállalták értem a felelősséget, hiszen pénzzel bántam, és oda kellett a felelősségvállalás, mert ha „elfizetem” magam, vagy hasonló eset történik, akkor legyen, aki megtéríti a kárt. Az egész falu kézbesítője voltam. Bizony nehéz volt a táska, mert akkor nem ennyi újság, nem ennyi levél volt, mint most, hanem sokkal több. Manapság alig van ilyesmi, mert elektronikus úton megy minden – kezdi a történetét Átyim Jánosné.

– 1961-ben betöltöttem a 18. évet, így beiratkozhattam a postaforgalmi technikum levelező tagozatára Budapestre. Előbb leérettségiztem, majd elvégeztem a technikumot. Az iskolát még be sem fejeztem, az igazgatóság azonban már felfigyelt rám, és elhelyeztek a derecskei postára. Voltam pénztáros, távbeszélő-kezelő, felvételes, szóval végigjártam Derecskén a postás ranglétrát. Valószínű, hogy hasznukra voltam, mert továbbalkalmaztak, áthelyeztek hivatalvezetőnek Körös­szakálba. Majd két hónapra rá a váncsodi hivatalvezető megbetegedett, akkor odakerültem, ugyancsak hivatalvezetőnek. Ekkor már 1966-ot írtunk. Váncsodon voltam 38 hónapig. Akkor a mezőpeterdi postavezető nyugdíjba ment, sikeresen megpályáztam a helyét, így 1969. december 15-ével átjöttem lakóhelyemre dolgozni.

– A váncsodi időszakomról van egy szomorú emlékem is, „mert 1969. október 27-én meg akart gyilkolni egy váncsodi lakos.”

Azon a napon éppen szabadságon voltam, másnap mentem volna vissza dolgozni, egy kislány helyettesített Furtáról, így őt gyilkolta meg, majd kirabolta a postát. Nagyon rossz volt utána átjárni, mert mindig előttem volt, hogy ott mi történt. Az eset kapcsán engem is áthívtak, láttam, hogy ott volt a halott. Átvészeltem azt a nehéz időszakot, és december közepétől nyugdíjba vonulásomig a mezőpeterdi postát vezettem.

A családdal együtt

Átyim Jánosné elmondta, hogy nagyon szerette a postát, a munkáját, különben nem húzta volna le a 60 évet. Szép szakma a postásság, és régen egészen más volt, mint ma. Annyiféle ága volt, táviratfeladás, meghívás, levelek, mindenféle… Most is sok mindennel foglalkozik a posta, de úgy látja, ennek egy része nem is tartozna oda. 1998. január 11-én ment nyugdíjba, de azután is éppen úgy dolgozott tovább, mint azelőtt. 2002-ben privatizálták a mezőpeterdi hivatalt, megpályázta, megnyerte. A férjével dolgozott tovább, ő kézbesítő volt 1970-től 2001-ig. 2006-ban odavette a fiát kézbesítőnek, 2007-ben pedig a menyét. Tehette, hiszen ő maga volt a vállalkozó. Szívesen alkalmazta őket, így nem kellett eljárniuk máshová dolgozni. 2019 októberéig csinálták. Jutalékrendszerben voltak, ám utóbb már olyan kevés volt a pénz, hogy nem volt érdemes folytatni. Mezőpeterden ma már nincs posta, az épület megvan, de a posta velük szűnt meg. Újfaluból jár át mobil posta, de csak rövid ideig van itt.

Fotó: Kovács Péter

– Ha a szüleim tevékenységét is ideveszem, akkor csaknem nyolc évtizedig, három generáción keresztül az én családomhoz kötődött a postai szolgáltatás Mezőpeterden. Felelősségteljesen végeztük a munkát, becsülettel dolgoztunk mindig, szüleim is, családom is. Sajnálom, hogy vége annak az időszaknak. Már nem lehetett megélni belőle, az időt pedig le kellett tölteni a postán, onnan nem tudtak eljárni máshová, más munkát vállalni. És egy ember nem tudta volna elvégezni, ez kétemberes feladat. A privatizáláskor éreztem, hogy már kevesebb volt a munka…

Általában négyest kapott

Több kedves emléke fűződik a postáslétéhez Átyim Jánosnénak. Ezek közül szívesen idézi fel azokat, amikor ellen­őrizni jöttek a postahivatal tevékenységét. Ilyenkor a legapróbb részletekbe is belementek, és amikor rendben találták, az nagyon jó érzéssel töltötte el.

– Nem azt mondom, hogy minden rendben volt, hiszen az ötös skálán általában négyes minősítést kaptam. Hiszen nem mindig sikerült a tervet teljesíteni, de ez nem rajtunk múlott. Például nem tudtunk annyi biztosítást kötni. De a négyes minősítés mindig meglett, és ez nekem nagyon jó volt. Nagyobb hivatalok is voltak sokkal rosszabbak, mint az én kis postám. Szerettem csinálni, de amikor otthagytuk, nem zohoráltam, muszáj volt eljönni. Már majdnem nyolcvanéves vagyok. Ha tíz évvel fiatalabb lennék, nem adtam volna fel.

Kovács Zsolt