A zene gyógyító erejében hisz az egri terapeuta

Kovácsné Tesléry Beáta terapeuta hallatlan dinamizmusáról ismert. Mindenben benne van, pályázatot ír, szerepel, majd körbekarikázza a Balatont. Férjével és gyerekeivel hazai és külföldi természeti kalandokat él át, lovagol, koncertezik, jelen van a közösségi oldalon, de főleg az életben. Édesanyja Eger által nemrégiben kitüntetett fogszakorvos, édesapja ismert építőmérnök volt. Szarvaskőben élnek, ­férje lovasterapeuta, ő pedig a zenével nevel és gyógyít.

– Hogy lehet ennyi mindent működtetni egyszerre? Mi a motiváció? Zeneterápiával foglalkozik. Mi volt előbb, a zene vagy a sérülteken, a rászorulókon való segítés szándéka?

– Mindenképp a zene volt előbb. Kicsi koromtól zenélek, a családunkban ez az alapműveltség része, mindenki muzsikált. Az operába, koncertekre, hangversenyekre járás nálunk természetes volt. Profi zenész nem sok van a családban, de mindenki sokáig és szívesen hódolt e szenvedélynek, és teszi a mai napig is. Családi ünnepeken természetes, hogy készülünk valami műsorral. Most már leginkább a mi „kis” családunk vállalkozik erre. Számomra ez természetes, és jobb, mint valamit venni. Amíg heteken át készülődünk, addig mindig az ünnepeltre gondolunk, úgy válogatjuk ki a darabokat, minden próbán az ünnepeltnek játszunk. Így sokkal többet gondolunk rá, mintha gyorsan vennénk vagy rendelnénk neki valamit. Igazi készülődés ez a lelkünkben.

– Honnan indult, és hová tart a pályája?

– A zene adott volt. Eredetileg természettudományt tanultam, és érettségi után a zenélés is abbamaradt, csak a koncertek maradtak. Tehát elkanyarodtam kicsit az utamtól. Pár év múlva, amikor a gyerekek ovisok voltak, barátokkal, ovistársakkal találtuk ki, hogy élvezetesebbé kellene tenni a gyerekeknek a zenetanulást. Azt láttuk, hogy gyakorolnak, de nem látják értelmét. Így négy családdal ­összefogva, és egy zenetanár barátnőm szakmai irányítása mellett, kis egyesületet hoztunk össze, amelyben a gyerekeknek jelentős szerep jutott. Karácsonykor, anyák napján, ovisünnepeken muzsikáltunk a társaknak, időseknek. Évekig visszavártak kisebb templomokba, idősek otthonába. Barátnőm úgy állította össze a műsort, hogy minden gyerek szerepelhessen. Például, amikor a csellista fiam még csak üres húrokat tudott húzni, akkor azt tette. Közben ez a barátnőm elcsábított az Agria Vegyeskarba, majd elmentem az Obsitos Fúvószenekarba is fuvolázni. Szép lassan ismét a mindennapjaim részévé vált a zene. És ez jó volt.

– Hogyan lelt rá a terápiás képzésre?

– Négy éve augusztusban találtam az interneten véletlenül, hogy létezik zeneterápia szak. Ekkor már vágytam arra, hogy valamit tanuljak, lehetőleg a muzsikával kapcsolatban. Annyi még az előzmény, hogy férjem lovasterapeuta, és sokszor láttam, mit csinál. Preventív jellegű, nemzetközi, élményterápiás ifjúsági programokat mi is tartunk, ahol az önismeret nagyon nagy hangsúlyt kap. Hiába találtam azonban meg a lehetőséget, a határidő előző nap lejárt. A férjem mégis biztatott, hogy hívjam fel az egyetemet, hátha elfogadnák még a jelentkezésem. Így tettem, és igent mondtak. Másnap beadtam, behívtak a felvételire, felvettek, és két héten belül a Pécsi Tudományegyetem művészetterápia szakán találtam magam a kiválasztott szakirányon. Fantasztikus két év következett, szuper oktatókkal és csoporttársakkal, sok tanulással és rengeteg élménnyel.

– Milyen lehetőségei vannak itthon és külföldön ennek a módszernek?

– A zeneterápia még nagyon gyerekcipőben jár, nem is igazán elismert még, de azért egyre több helyen van rá szükség. A szakdolgozatom például egy koraszülött intenzív osztályokon folyó programról írtam, amely mind a babákra, mind a szülőkre, mind az ott dolgozókra nézve pozitív hatású. Önkéntesként végezzük ezt a munkát, és egyre több helyre hívnak minket, látva az eredményeket. Pszichiátriai osztályokon, rehabilitációban is egyre jobban terjed, és az idősek esetében is nagyon hasznos. Én emellett csoportot vezetek Egerben felnőtteknek. Terveim között szerepel majd egyéni terápia indítása is, de ennek kidolgozása még várat magára. Külföldön, Németországban, Ausztriában, Amerikában elismertebb a zene ilyen jellegű használata, de azért ott sem a legismertebb szakmák közé tartozik. Én magam élményterápiával kombinálom a zene és más művészetek alkalmazását, és ezt a komplex módszert szeretném minél tovább fejleszteni. Gondolkodom doktori képzésen, de ez csak külföldön lehetséges jelenleg, úgyhogy ez egyelőre még terv. A zeneterápia kétféle lehet alapvetően: receptív, amikor hallgatjuk a muzsikát és azt közösen dolgozzuk fel a klienssel, illetve az aktív módszer, amikor a kliensek is játszanak egyszerű hangszerekkel vagy a saját testük segítségével, sokszor a terapeutával együtt. A kettő kombinálható is. Én ehhez teszem hozzá azt, amikor speciális játékokkal, tevékenységekkel az élmény erejét kihasználva „tanulunk” új dolgokat, vagy tudatosítunk a kliensben rejtett tulajdonságokat. Sokan komolytalannak gondolják, amikor játszunk, rajzolunk, festünk, táncolunk, énekelünk és zenét hallgatunk, de ezek tudatosan tervezett tevékenységek, melyek megfelelő cél elérésére irányulnak. Mindig fontos az értékelés, hogy a tapasztaltakat fel tudjuk közösen dolgozni a megfelelő módon. Ez változtatja a játékot tanulási folyamattá.

– Nemrégiben egy pályázat keretében a klasszikus zene népszerűsítésére vállalkozott. Miben állt ez?

– Igen, a klasszikusok népszerűsítése mindig fontos volt számomra. A gyermekeim sokat hallgattak klasszikus zenét, a mai darabok mellett, hiszen fontosnak éreztem mindig a sokféleséget, hogy ők tudjanak dönteni, nekik mi tetszik. Tagja voltam egy kamaraegyüttesnek, melynek vezetője kért meg, hogy írjak egy pályázatot az együttes számára. Mivel már sok ilyet írtam korábban is, elvállaltam. Közben, ahogy az lenni szokott, konfliktusok adódtak, az eredeti együttes felállása megváltozott. Ekkor barátokat, ismerősöket kerestem meg a már kész műsortervhez. Megtaláltam a megfelelő embereket a Klasszikusok mindenkinek című koncertsorozathoz. A tervezet tíz hangversenyt tartalmazott templomokban, iskolákban más-más célcsoportnak, korosztálynak. Tavaly novemberben volt a nyitókoncertünk, majd rögtön utána adventi alkalmak, aztán télen az iskolai alkalmak jöttek. Több, különböző intézménybe is ellátogattunk. Voltunk általános iskolában sérült gyermekeknél és egészségeseknél, illetve gimnáziumban is. Ezután jött a járvány, és az addigi műsorterv teljesen felborult: bezártak a könyvtárak, az oktatási intézmények. A kényszerű szünet alatt próbáltuk kitalálni, hogyan tovább. A karantén után egy kerti zenés esttel kezdtünk, amely – bár nagyon keringtek felettünk a felhők – nagyon jól sikerült. Nyár végén pedig meg tudtuk tartani a zárókoncertet is a Jézus Szíve templomban.

– Négy gyereke van. A szülői hivatás mekkora részt követel az életében?

– Ha megkérdezik, mi a legfontosabb az életemben, akkor az anyaságot mondom mindig. Elsősorban anya vagyok, és mindig az elsők számomra a gyermekeim. Persze, ahogy nőnek, egyre önállóbbak, hiszen a két legnagyobb már egyetemista, de jó tudni, hogy hozzám fordulnak, ha gondjuk van, és bíznak bennem. A legkisebb még most kezdte az iskolát és zenélni is tanul, őt még jobban kell terelgetni. Kislányom gimnazista, és az ő élete a zene, sokat szerepelt gyerekként ­színházi produkciókban is, rendszeresen hívják most is. Énekművész szeretne lenni, zongorázik és mellettem fuvolázik az Obsitos zenekarban is. Az előbb említett projektből is kivette a részét, ahogyan egy másik fiatalt is bevontunk, hiszen fontos volt számunkra a tehetségek felkarolása. Lényeges, hogy számukra lehetőséget biztosítsunk, hogy gyakoroljanak, megmutassák magukat. Azt hiszem, egyikőjük sem okozott csalódást a közönségnek.

– Mire jut még idő? Mik a tervei?

– Az idő mindig kevés mindenre, ami érdekel, amit szeretnék. Jelenleg is tanulok, pszichológiát, hogy még tovább fejlesszem magam a terápia területén, folyamatosan képzem magam nemzetközi tréningeken is. Terv a doktori, meghívást kaptam konferenciákon előadni, bemutatni a terápiás munkám. Ezenkívül jelenleg pont pályázatot írok még egy hasonló koncertsorozat megvalósítására. A sikeren felbuzdulva úgy gondoltuk, lenne értelme folytatni így, együtt, mert jól sikerült, és nem utolsósorban jól éreztük magunkat. Hiszek a zene gyógyító erejében, amire most nagy szükségünk is van.