Ostyasütők Peresznyén: A csodához csak liszt és víz szükséges

Ostyasütőket bemutató kiállítás nyílt szombaton a múzeumban. A megnyitón pedig egy már lassan száz éve pihenő sütővas alatt ismét felizzott a láng – olvasható a Vas megyei hírportálon, a vaol.hu-n.

A Magyarországi Horvátok Keresztény Gyűjteménye és a Vasi Múzeumbarát Egylet együttműködésében Ostyasütők címmel nyílt időszaki kiállítás szombaton a peresznyei múzeumban. A tárlatot eredetileg már májusban bemutatták volna, ám a járvány, mint annyiszor, ezúttal is közbeszólt. Így aztán Úr napja előestéjére esett a választás, ami nem is baj, elvégre az ostyasütés az esetek túlnyomó többségében szakrális esemény, még akkor is, ha a sütés ma már gyakorlatilag teljesen központosított – derült ki az ostyasütővasak nagy ismerőjének, Perger Gyula néprajzkutatónak az előadásából.

A 12. század előtt a szerzetesrendek feladata volt az ostyasütés, ami később a papokhoz, világi személyekhez, majd a központosítás előtt újra a szerzetesrendekhez került. Márpedig az ostyasütést nagyon régen elkezdték központosítani, már 1929-ben az összes plébániának jelentenie kellett arról, honnan szerzik be a szentmiséhez szükséges ostyát. Tudható, hogy ekkorra már nálunk is a szombathelyi apácazárda biztosította a környék ostyaellátását, miközben a kézi ostyasütők javát már ekkor nyugdíjazták, és többnyire elektromos sütőket használtak.

A kézi ostyasütők ma is dolgoznak, de most már inkább látványosság ez a szakma
Fotó: Ohr Tibor/vaol.hu

Érdekesség, hogy éppen az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus hatására szűnt meg minden egyházközségben a hagyományos ostyasütés. Ennek két oka volt: egyrészt a tisztasági előírások betartását csak a központosított gyártásban látták garantáltnak, másrészt a kongresszusra akkora mennyiségű ostyát kellett előállítani, ami a hagyományos módszerekkel nem volt megoldható.

Ettől fogva végleg lomtárba kerültek az ostyasütővasak, többségük minden bizonnyal ócskavastelepen végezte. A most megnyílt kiállításon a szerencsésebb sorsú ostyasütőket lehet megnézni, köztük egészen régi, több száz éves darabokat is, de lehet látni néhányat az ostyasütés másik kellékéből, az ostyavágóból is. Pedig régen – emlékeztetett Perger Gyula – még a tanítói álláshirdetéseknek is elmaradhatatlan része volt az ostyasütési kötelezettség feltüntetése.

Az ostya megfigyelésére ritkán adódik alkalom, ha látunk is ostyát, csak egy-egy darabot. Pedig az ostya nem egyszerű sima, fehér lap, abba az ostyasütő bevéséseinek köszönhetően bibliai szimbólumok vannak nyomtatva. Az ostyasütés azonban nem kizárólag egyházi kiváltság volt, része volt a néphagyománynak – és része volt a mostani kiállítás megnyitójának is.

Az ostyasütés tudományát Steiner Mirjana, a múzeum munkatársa mutatta meg az udvaron felállított gáztűzhelynél, ráadásként még az ostyakészítés rejtelmeibe is beavatott minket. Az ostya tésztája liszt és víz fele-fele arányú keverékéből áll. Lehet bele sót is tenni, sőt elterjedt az ételszínezék használata is, ezúttal azonban a legegyszerűbb változat mellett döntöttek. Ennél egy fokkal bonyolultabb maga a sütés, amit ők is sekrestyés nénikről készült videókból lestek el.

A fontos, hogy forró legyen az ostyasütőlap, mikor a folyékony ostyatészta hozzáér, így nem fog túlcsordulni a sütőlap peremén, ha ez sikerül, már csak pillanatok választanak el attól, hogy kezünkben tarthassuk kerek ostyalapocskánkat, és mindehhez még olajra sincs szükség. Az ostyasütés hagyománya egyébként nem teljesen tűnt el, az ország egyes vidékein karácsony táján ma is ­sütik.

Az eredeti cikket IDE KATTINTVA olvashatja.