Vitéz Kádár Imre József 1933-ban született Hódmezővásárhelyen. Ahogyan ő fogalmazott, munkás alapokon nyugvó kispolgári családban nőtt fel.
Nyomozót akartak csinálni belőle
– A négy elemi elvégzése után a Bethlen-gimnáziumban érettségiztem, majd a Magasépítő Nemzeti Vállalat gépkezelője lettem. Édesapám nem lépett be a kommunista pártba, mert ő szociáldemokrata volt, úgyhogy ez meghatározta a sorsunkat. Az övét is, mert nyugdíjazták, az enyémet pedig azzal, hogy nem fejezhettem be a jogi egyetemet. Ezért 1952 nyarán visszamentem a magasépítő vállalathoz betonkeverő-gépkezelőnek. Egyik nap, a munka után az Andrássy úton sétálgattam, a könyvesboltnál, amikor odalépett hozzám egy általam régebbről ismert rendőr százados. Azt mondta, hogy készülődjek, mert másnap jelentkeznem kell a Belügyminisztériumban rendőrtiszti továbbképzésre. Kiderült, kinéztek, nyomozót akartak csinálni belőlem. Másnap meglátta a magasépítős főnököm, hogy hivatalos autóban ülök. Rohant a rendőrségre, hogy kimentsen, azt hitte, elviszik a beosztottját, „pedig az a gyerek biztos nem csinált semmit”. Voltak ilyen jó emberek. Akkoriban ez nagyon bátor tettnek számított. Megnyugtatták, hogy csak továbbképeznek – mesélte vitéz Kádár Imre József.
– 1952 nyarától a szentesi városi tanács kihágási bírója lettem, egészen addig, amíg be nem soroztak. 1953. október 24-én vonultam be Budapestre.
Kádár Imre József írnok lett a hírszolgálati főnök mellett, majd Taszárra helyezték át, ahol távbeszélőközpont-kezelő is volt, majd anyagkezelő raktárosnak nevezték ki. Rövidesen Kaposvárra került.
Amikor hazajött Vásárhelyre, jelentkeznie kellett a nemzetőrségnél. Ott távbeszélő ügyeletes lett, és főhadnaggyá nevezték ki.
– Éppen szolgálatban voltam, amikor kiadták a parancsot az ÁVH-sok „levadászatára”, hogy a nép agyon ne verje őket. Vagyis, hogy bíróság és ne önbíráskodás ítélkezzen felettük. Egy gépkocsivezető közben feljött, és megkérdezte, tényleg menni kell-e az ÁVH-sokat begyűjteni, mert ő nem akar golyót kapni. Én annyit válaszoltam neki, hogy „Forradalomban mindenki részére van egy golyó.” Ennek a mondatnak később nagy jelentősége volt, mert úgy állította be, hogy én golyót akartam belé röpíteni. Közben eljött 1956. november 4-e. A vásárhelyi Kossuth téren, a Pesti Csemege emeletén volt az ÁVH-sok hadiszállása. Akkorra elfoglaltuk. Közben hírt kaptunk, hogy hatalmas, modernül felszerelt szovjet hadosztály jön ellenünk, már Békéscsabán vannak. Reménytelen lesz fellépni ellenük, kész öngyilkosság. Azt is hallottuk, hogy ott szó nélkül belőttek a laktanyába.
80 percig tudták volna védeni a várost
Vitéz Kádár Imre József arra is visszaemlékezett, hogy három másik katonával az ő feladata volt, hogy a begyűjtött ÁVH-sokat élelemmel ellássák.
1958-ban az ÁVH-sok az 56-os múltja miatt olyan súlyosan bántalmazták, hogy öntudatlan állapotban szállították haza.
– Megtiltották a szüleimnek, hogy kórházban kezeltessenek, így azt édesanyám végezte el, szomszédunk, Nagy Mihály orvossegéd irányítása mellett. Végül édesanyám egyhavi gondos ápolással állított talpra – emlékezett vissza.
Kádár Imre József a 70-es években megnősült, 1974-ben született meg a kislányuk. Feleségével rövid házasság után elváltak. Unokája ma már 16 éves.
A rendszerváltozás után, 1992-ben megkapta az 1956-os emlékérmet.
– A méltatásba azonban hiba csúszott. Azt írták, „Kádár József bajtársnak, aki 56-ban hazánk függetlenségéért és az emberi szabadságjogokért folyó harcok során nemzetőrként élete kockáztatásával önként, hősiesen harcolt”. Ez nem igaz. Pont azért „harcoltam”, hogy ne folyjon vér – mondta a 88 éves férfi.
Kádár József megkapta a Nemzetőr jelvényt, vitézzé is nyilvánították, átvehette a Hazáért Érdemkereszt Arany Fokozatát is. Legutóbb, augusztus 20-án pedig Hódmezővásárhely önkormányzata tüntette ki „Signum Urbis Honorantis” elismeréssel.
A teljes cikket IDE kattintva olvashatják!
