Ötven nagyon szép, ám egyben nehéz év távlatából tekintett vissza a martfűi Erdélyi András és felesége a házasságukra. Bár nem első látásra szerelemként indult megismerkedésük, az udvarlás alatt fellobbant a láng, egy évvel később ki is mondták a boldogító igent. Kapcsolatuk példaértékű, minden nehézség ellenére kitartottak egymás mellett – olvasható a Jász-Nagykun-Szolnok megyei hírportál, a szoljon.hu cikkében.
Erdélyi András és felesége, Ágnes ötvenkét éve a munkahelyen ismerkedtek meg, az első pillanatokra mindketten másként emlékeznek vissza.
– Katona voltam, leszereltem és visszamentem dolgozni, addigra már ő ott volt – nézett kedvesen feleségére András. Ágnes gyorsan át is vette a szót.
– Érdekes előzmény, hogy amikor a céghez kerültem tizenöt évesen, a férjem unokanővére keze alatt dolgoztam.
Már akkor elkezdte mondani, hogy van egy öccse, aki szerinte jó lenne nekem.
– Viszont amikor bemutatta, az fordult meg a fejemben, hogy ez az ember nekem nem kell, kövér is volt és bajuszos – elevenítette fel mosolyogva első találkozásukat.
– Amikor elkezdett udvarolni egyre kisebb lett az a bajusz, végül teljesen eltűnt. Ahogy elkezdett dolgozni le is fogyott, utána már egyre jobban tetszett – magyarázta.
Megismerkedésüket követően egy év múlva már össze is házasodtak, mivel a cserfes Ágnes tizenhét, a katonaviselt, komolyabb András huszonegy éves volt akkor, nem jósoltak nekik hosszú kapcsolatot. A szülőktől kaptak egy portát Martfűn, ahol építettek egy kis szobából, konyhából, kamrából álló házat. Nagyobb otthon volt az álmuk, elkezdték verni a válykot, amit eladtak, hogy legyen pénz az alapra.
– A legnehezebb időszak az összekerülés első tíz éve volt. Ketten a gyárban dolgoztunk 1800 meg 2600 forintért, hoztuk a fizetést és beosztottuk. Eleinte sokat nélkülöztünk, borzalom volt, hogy általában elfogyott a pénz. Rokonoktól kértünk kölcsön, amit mindig időben megadtunk, így haladtunk lépésről lépésre. Egyik hónapban erre jutott, a másikban arra.
De hiába volt nézeteltérés közöttünk, mindig egy puszival feküdtünk le, bíztatva egymást, hogy holnap könnyebb lesz
– mesélte meghatódva.
Miközben dolgoztak, megszületett két gyerekünk, így a teendők csak sokasodtak. Volt, hogy heteken át a napi huszonnégy órából mindössze négyet aludtak.
– Nem mindig volt jó, hogy annyit dolgoztunk, minden más, például a szórakozás elmaradt. A gyerekek mellett jártam a cipőgyárba, harminc évet töltöttem ott, majd negyvennyolc évesen beültem az iskolapadba, egészségügyi iskolát végeztem, tíz évet dolgoztam az idősek otthonába, onnan jöttem el nyugdíjba – emlékezett vissza.
A felépített családi ház végül a gyerekeiknek és unokáiknak is otthont adott, valaki mindig élettel töltötte meg, jelenleg a dédunoka cseperedik falai között. Néhány éve egy hobbi kertet is vásároltak, András ugyanis szívesen tölti az időt a növények gondozásával.
– Ötven nagyon kemény, nagyon szép, nagyon jó, de nagyon nehéz van mögöttünk. Sokat dolgoztuk, vitatkoztunk is, melynek oka leginkább a pénz hiánya volt. Tíz éve vagyunk nyugdíjban, most már jól élünk – mondta büszkén.
Kapcsolatukat az egymás iránti megbecsülés és a szeretet hatja át, ez már abból is látszik, ahogy egymásra néznek.
– Nagyon szerelmesek voltunk, a papa szerintem a mai napig jobban ki tudja ezt mutatni. Nem múlik el másként nap, minthogy reggel ágyba hozza nekem a kávét – nézett Ágnes a férjére, aki kedves mosollyal köszönte meg a szavakat. Egy pillanatra át is vette a szót, amikor a jó házasság titkáról kérdeztem őket.
– Egymást meg kell becsülni, egyet kell érteni, törekedni az egyezségre, muszáj az embernek kompromisszumot kötni – fejtette ki címszavakban.
– Figyelembe kell venni a másik érzéseit, gondolatait. Az első évek lángoló szerelme szeretetté alakult, mostmár szinte nem is kell szólnunk, a másik nézéséből is tudjuk, hogy mit szeretne – egészítette ki Ágnes.
Újra esküt tettek
Tavaly augusztusban az ötvenedik házassági évfordulójuk alkalmából, ismét fogalmat tett Erdélyi András és felesége.
– A fiunk és lányunk voltak a tanúink, a szűk családdal ünnepeltünk együtt. Alig vártuk a nagy napot, jobb volt, mint ötven évvel ezelőtt. Akkor ugyanis arról szólt, hogy nagyon szerelmesek voltunk, de bele sem gondoltunk komolyabban semmi másba. Most meg tudtuk szervezni magunknak a nagy napot és olyanok is ott tudtak lenni, akik akkor még nem – mesélte a jeles alkalomról Ágnes.
Borítókép: Erdélyi András és felesége, Ágnes (Fotó: Szoljon.hu/P. Pusztai Nóra)
