Unger Tamás fotóriporter a kőszegi cégérek nyomába eredt: felfedező körútján sok apró szépséget talált. Ékszerek a város testén, letűnt korok jelzései. És a letűnt korok valahogy mindig boldogabbnak tűnnek. Egy sóhaj, egy mosoly, egy el nem hervadó kovácsoltvas virág. Vagy egy kulcs, amely varázsbirodalomba nyit utat – írja a Vas megyei hírportál, a vaol.hu.
Azt írja a lexikon, hogy a cégér szó a német Zeiger (mutató) szóból származik. A jelkép használata a nyelvben is fennmaradt, a jó bornak nem kell cégér! szólás jelentése: híre megy, odatalálnak a jó bort mérő kocsmához, ha nincs is kinn a cégére. Pedig kell a cégér, hogyne kéne. A lexikon azt is mondja, hogy volt idő, amikor bűnösök nyakába is akasztottak megszégyenítésül cégért, azaz táblát, amely a vétkükről tudósított szóban vagy képben. Persze hogy innen ered a cégéres tolvaj, cégéres (címeres) gazember szókapcsolat. A 19. század közepéig a magyarországi városok és mezővárosok utcáinak jellegzetes tartozékai voltak a cégérek.
A Kiscelli Múzeumnak gazdag cégérgyűjteménye van. Kőszeg maga gazdag cégérgyűjtemény. Nem csoda. A városban nagy múltja van a szőlőtermesztésnek, már egy 1279-es oklevélben említik. A középkorban a mező- és erdőgazdálkodás mellett a kereskedőváros céhes kézműipara volt a jellemző.
Kőszeg gazdagságát emelte, hogy I. Ferdinánd az 1532-es ostromot követően húsz évre szóló vám- és harmincadmentességet adott a városnak. Az 1746-os városi jegyzőkönyv szerint „…az bornál a Nemes Városnak nincsen egyéb hasznos gazdálkodása”, tehát a 18. századi céhes ipar és kereskedelem sem tudta túlszárnyalni a borgazdálkodás jövedelmét. 1781–1848 között a polgárjogot szerzett kézművesek között a posztókészítők (152 fő), a csizmadiák (111), a szabók (94), a vargák (59), a mészárosok (29), a takácsok (27), az asztalosok (26), a pékek és a kovácsok (23-23), a tímárok (22), a csapók (17), a kalapkészítők és a szűcsök (15-15), az ácsok, a német szabók és a nyereggyártók (14-14), a bognárok és a fésűkészítők (13-13), a gombkötők (12), a kőművesek, a lakatosok, a szappanfőzők és az üvegesek (11-11), valamint az esztergályosok, a fazekasok és az órások (10-10) voltak. Mindemellett ma már különlegesnek számító szakmákat is találunk, például keményítő- és hajporkészítő, harang öntő (mondja megint csak a lexikon). Kőszegen minden úgy valóságos, hogy meseszerű.
Lehet, hogy egyik-másik kapualjban ma is dolgozik a hajporkészítő vagy a fésűkészítő. Működnek a régi és az újabb cégérek is. De talán azok a legszebbek, legizgalmasabbak, amelyek különös jelként leváltak már hajdani jelöltjükről, és míves ékszerként léteznek tovább. Járjunk hát emelt fővel, hogy ég és föld között számba vehessük a műgond apró csodáit, letűnt korokból. Hátha most leszünk boldogak tőlük.
Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.
Borítókép: Egy kőszegi cégér (Fotó: VAOL/MEDIAWORKS/Unger Tamás)
