Nemrég mutattak be a Szon.hu a Magyar Rádió felvételét, melyen dr. Margócsy József irodalomtörténész, a város díszpolgára a régi nyíregyházi legendákról beszél. Megismerhettük a Bessenyei-szoborról szóló városi mítoszokat, hogy a köztéri alkotás valójában nem is Bessenyei Györgyöt ábrázolja, és kiderült, hogy az író egyszer leszállt a talapzatról, nem is akármiért... Sajnos, az elmúlt évtizedekben nem jegyeztek fel túl sokat a régi nyíregyházi legendákból, így nagy részük a feledés homályába veszett, egyet azonban még találtunk Ilyés Gábor helytörténész segítségével. Lapelődjük, a Nyírvidék 1928. január 29-én megjelent számában olvashatjuk az akkori főjegyző, Szohor Pál írását, a nyíregyházi evangélikus egyház január 21-ei estélyén elhangzott ünnepi beszédének átiratát arról, miért éppen Bujtos lett a neve a város északkeleti részén elterülő ligetnek – írta a Szon.hu.
Fotó: Bozsó Katalin
Nyíregyházi legendák: ezért hívják Bujtosnak?
„A hosszúkás dombhátak körül, ahová Nyíregyháza első házai épültek – ezek a sárfalú, nádfedeles paloták – agyagszínű kékes vizet bodrozott a szél. Hajlongott benne a sok zöldhátú sziget, mikor a karcsú nádszálak ritmikusan járták a természet utánozhatatlan tánckölteményeit. Egyszer megdönti lassú futással a szél a nádtáblát, mintha a hullámvölgyben pajkos víziember suhanna keresztül. Másszor rendszertelenül bodrozza össze a sok nyílvégű sást, talán soha többé nem bontakoznak ki a kusza összevisszaságból. A vízimadarak százai repülnek fel, ha az ingoványon Istent kísértő ember léptei zörrennek.
Az újonnan épült házak között egy frissen meszelt fehér szobában Wandlik Márton tanítja betűvetésre a mezítlábas gyerekeket. A nyitott ablakon át behallik az ácsok szekercecsapása, az erdei tölgyfarönkből gerendát ácsolnak. Rudak döngetik a szalmás vert falat, az épülő kis községben mindenütt a munka ritmusa lobban. Ez a címer alsó mezejének szimbóluma: a kalászt tartó kéz. Kalászérés előtt szántani, vetni kell. Most szántják a város fundamentumát. Wandlik pedig – a tanítómester – hinti a magot a lelkek szántójába.
A mezítlábas kis gyerekek még Csabán és Orosházán kerültek a matrikulába. A vándorlásban s a szántásban lesoványodott lovak vonszolták Debrecen felől a hosszú szekérkaravánt, melyből sok szőkefürtű, kerekarcú gyermek bámult le a Nyírség ismeretlen tájképe felé. A Wandlik keze alatt már rótták a betűket, énekelték a szelíd melódiájú egyházi énekeket, s már itt megkedvelték az élet bukolikus szépségeit. Nincs is szebb annál, mint a lágyan omló szántásba hinteni a magot, simogató tekintettel járni végig reggelenként a kötélalja föld határát, s örülni a barna földet zöld selyembe öltöztető gabonalevélnek.
Egy meleg nyári reggelen sokáig kiabáltak a gyerekek a fehérre meszelt iskolaszobában. Már delelőre járt a nap, de Wandlik Márton még nem mutatkozott. Odakint a falu utcáján a szomszédok csoportba verődtek, s izgatott hangon beszéltek egymásnak valami elszomorító hírt.
– Az uraság tisztje kikergette a faluból Wandlikot. A gyerekek mester nélkül maradtak – és elkeseredetten tört fel a sóhajtás a szívekből. Munkára készek voltak az éjszakában is, az évi aranyat pontosan és zúgolódás nélkül fizették, biztos volt a dézsma, a kilenced, a robot, de mit ér e munkával terhelt élet, ha a gyermeket nem tanítja többé Bibliára, betűvetésre, imádságra vándorlásukból magukkal hozott tanítómesterük. A falu és egyház akkor még egyet jelentett. Csupa barát, csupa testvér. Csak egy görög boltos telepedett közéjük, akitől sót és posztót vásároltak. A gyülekezetre ráfeküdt a gond, melyről Róma nagy költője mondja:
„A gond a gyors hajóra is reászáll,
S el nem marad lovas csapat megett.
Gyorsabb szarvasnál, gyorsabb a viharnál,
Mely űzi a megtépett felleget.”
Ilyen megtépett felleg lett a gyülekezet. Keserű kiábrándultsággal indultak meg az uradalmi tiszt részvétlen háza felé.
Fotó: epiteszforum.hu
Wandlik Márton és a nádas titka
Wandlik kora reggel elbujdosott a város alatt északkeletre húzódó nádasok közé. Pákász suhancok vezették az ingoványon. A békák ijedten ugrottak vissza egy-egy kákacsomó göröngyéről a vízbe. A tisztások nyírfáin madárdal zengett, mintha ezer fuvolás és cimbalmos próbálná ki egyszerre a hangszerét. Ebben a nagy vidámságban csak egy szomorú ember volt, az iskolából kiüldözött tanítómester. Bízott az otthoniak gondoskodásában. Küldöttségek mennek majd a földesúrhoz, szolgabíróhoz, könyörögnek az árva tanítóért, akit elüldöztek apjától örökölt hitéért.
A ringó nádasok Wandlik bujdosásától kezdve különösen mozgalmas napokra virradtak. Idegen férfiak jártak hajnaltájban az ösvényeken. Az oldalukon tömött szeredás, s jobban szerették a holdvilágot, mint az igaz ember napsütését. Pitymallat előtt mindig visszatértek a nádasból, s ilyenkor a tömött szeredás lesoványodott. A hátukra kötve frissen vágott sarjút hoztak, mintha ezért áldozták volna fel a megérdemelt pihenésre rendelt éjszakáikat. A nyári éjszakában néha tűzláng csapott fel Oros felől, mintha szegénylegények űznék a szúnyogot. Ez a szegénylegény Wandlik mester volt, aki sokáig nem mehetett vissza a fehérre meszelt iskolaszobába. A gyerekek otthon maradtak az anyjuk körül, ők se örültek a kényszerű vakációnak. Hajnalban hazatérő apjuknak meg-megfogták harmattól nedves szűrét, és szomorúan kérdezték: Hol járt, édesapám? A gondterhelt apa – mintha századok szenvedése szólna a szavából – szomorúan mondta: Ahol Wandlik bujdos! S ez a név rajta maradt a vidéken. Azóta hívják a város északkeleti vizenyős részét Bujtosnak, ahol ma már utcák futnak végig az egykori nádasok helyén…”
Ez a történet is bizonyítja, hogy a régi nyíregyházi legendák ma is köztünk élnek – egyebek mellett a városi utcanevekben.
