„Mindenkinek kell mentor és mentorált is az életébe” – interjú Stumpf Katával

– Élsportolóként több mint 10 évig céljaidat a versenyek és az ezzel járó feladatok adták. Nehéz volt az útkeresésed, mert célokkal teli életből léptél ki és célokat kerestél. Volt valami oka annak, hogy abbahagytad a szinkronúszást?

– Volt, mert szinkronúszásból itthon nem lehet megélni. A szüleim is sokszor mondták, hogy valószínűleg nem ez lesz a végleges szakmám. A kérdés inkább az volt, hogy mikor hagyom abba, mert ezt a döntést nem könnyű meghozni.

Amióta az eszemet tudom, ebben éltem, világversenyekről világversenyekre jártunk, az egész életemet ez határozta meg.

Mindig jött egy újabb és soha nem volt vége. Az utolsó három évemet már a jogi egyetem mellett csináltam válogatottként, és az sok volt. Éreztem, hogy nem is vágyom már arra a fajta edzésre. Egyik nap megmondtam az edzőmnek, hogy abbahagyom, és másnap már nem mentem. Utána legalább egy évig medence közelébe sem mentem, még nyáron sem; nem is értettem, mi a jó abban, hogy bemegyünk és úszkálunk.

– Azért most is szinkronúszol, csak mastersként, hobbi szinten. Mi a különbség és mi a célja a mostani edzéseknek?

– A szinkronúszásban nem igazán tudsz úgy sportolni, hogy ne legyen célja, ezért nem is tudtam elképzelni, hogy valaha hobbiból csináljam, viszont 2017-ben összekapcsolták a rendes világbajnokságot a masters világbajnoksággal, így 3-4 év kihagyás után összebeszéltünk néhányan és beszálltunk. Vonzott, hogy magyar közönség előtt indulhattunk. Heti egy edzéssel készültünk és nagyon jó élmény volt. Bár az elején nehéz volt, de a tudás nem veszett el.

„Próbáljuk kizökkenteni a diákokat abból, hogy az határozza meg valakinek az életét, hogy milyen tárgyból faktos és miből tud emelt szinten érettségizni. Helyette próbáljon rájönni, hogy miben jó és mit szeret csinálni”
Fotó: Unilife/Konnekt Egyesület Facebook-oldala

– A háromperces lélegzet-visszatartás megy még?

– Nem mértem mostanában, de még mindig nagyon vágyom arra a fajta fáradtságra, amit a szinkronúszás ad. Két perc után már zsibbad mindened, szédülsz, a tüdődnek olyan érzése van, mintha összepréselődött volna, és ebben az állapotban még mindig szépen, kecsesen kell emelni a lábadat. A sok munka mellett semmi más nem tudja megadni nekem azt az igazi kikapcsolódást, csak az úszás.

– A Konnekt ötlete akkor jött, amikor abbahagytad a szinkronúszást. Hogyan indult?

– Harmadévben éreztem, hogy a jogi egyetem sem az én utam lesz. Egy évig rendezvényszervezőként dolgoztam, majd a médiában kötöttem ki. Úgy éreztem, kell még mellé valami. Nem gondolkoztam egyéni vállalkozásban, csupán olyan apró ötletek voltak a fejemben, amihez emberi erőforrás kellett.

A mentorprogram ötlete már megfogalmazódott bennem, mert mindenkinek kell mentor az életébe, és én ezt nagyon magaménak éreztem.

Innentől kezdve nagyon sok fiatalokkal való beszélgetés sodródott az életembe.

– Kerested őket?

– Nem kerestem, de személyiségemből fakadóan kezdeményező típus vagyok, és szeretem megosztani az életemet másokkal. Volt olyan, aki könnyes szemmel köszönte meg, hogy elmeséltem neki a tapasztalataimat. Ekkortájt már agyaltam olyasmin, hogy össze lehetne kötni fiatal felnőtteket diákokkal. Egy barátnőmmel, Popper Lizával megosztottam ezt, és kiderült, hogy ő is hasonló dolgokon gondolkodott. Elkezdtünk közösen ötletelni, és odáig jutottunk, hogy hozzunk létre egy rendes jogi formát erre az elképzelésre. Az első évet próbaévnek neveztük, amitől megnyugodtam: így indult az egész.

– Honnan szerveztetek kezdetben mentorokat?

– Barátok voltak és jöttek az ő barátaik is, szájról szájra terjedt a dolog. Azt hittem nehéz lesz mentort szerezni, hisz ki áldozna ennyi időt arra, hogy egy diáknak segítsen, de könnyen ment, ugyanis

a mentorok könnyen azonosulnak azzal, hogy „de jó lett volna, ha az én időmben is van ilyen!”.

Nem támasztunk feléjük nagy szakmai követelményt: van egy belépési procedúra, de nem kell profi szakembernek lenni, csak figyelni a diákra és hagyni, hogy érvényesüljön. Ez teljesíthető. A mentorszám minden évben hamar megvan, a diákokat pedig toborozni kell, ez meglepő volt az elején.

– Neked volt olyan, akiről azt érezted, hogy a mentorod volt, vagy pont ennek a hiánya indította el benned, hogy segíteni szeretnél a fiataloknak?

– A pályaorientációkor nekem nem volt ilyen mentor az életemben, a fontosságát sem láttam abban az időben. Mentorszemélyek voltak és vannak az életemben, de ők inkább később jöttek, főleg akkor, mikor már elkezdtem arra figyelni, hogy legyenek is.

– A Konnekt húsz mentorral és húsz diákkal indult. Hol tart ez most?

– Változó, volt olyan, amikor 52 mentor és 52 diák volt, idén, a Covid közepén feleennyi. Van már mellette másik három programunk, tehát kibővült az egyesület tevékenységi köre. Elkezdtük beárazni a programot, mert azt láttuk, hogy ez szükséges a profizmushoz, amit nyújtunk. Állandóan alakulnak a programjaink, de például a Live rendezvényünket ingyenesen tartjuk. Ennek óriási elérése volt idén, amire nem számítottunk, a várthoz képest dupláztunk. A tanárprogramunk viszont nagyon nehezen ment.

– A nagykövetprogramnál milyen módszerrel tudjátok a tanárokat és a szülőket megszólítani? Elvégre hidat kell képeznetek köztük és az útkereső kamaszok között.

– A nagykövetprogramnál inkább az a nehéz, hogy elérjük őket és eljöjjenek. A mentorprogram nyitókonferenciáján például nagyon jól működik, hogy a szülőknek kötelezővé tesszük, hogy vegyenek részt egy beszélgetésen, miközben mi a diákokkal foglalkozunk. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Visszatérő élmény, hogy azt mondják, nagyon nehezen vették rá magukat, de megérte. Több olyan anyuka is volt, aki két-három gyerek után azt mondta, ez a pályakeresés neki is aktuális most.

Az a célunk, hogy módszertant adjunk a szülőknek.

A diákokat pedig próbáljuk kizökkenteni abból, hogy az határozza meg valakinek az életét, hogy milyen tárgyból faktos és miből tud emelt szinten érettségizni. Helyette próbáljon rájönni, hogy miben jó és mit szeret csinálni.

– Hogyan működnek a programok online? Nem veszítenek az erejükből?

– A mentorprogramnál a mentor és a diák dönti el, hogy személyesen találkoznak-e, a csapattalálkozókon nyilván vontatottabb a dolog, főleg, ha a diák egész nap online órákon ült. A nyitókonferencián mindig az a célunk, hogy egy közösségi, személyes élményt adjunk nekik, hogy megmutassuk, milyen az igazi konnektes hangulat. Izgultunk is, hogy hogyan fog ez működni online, de nagyon jól sült el.

„Nem kell sokáig fogni a kezüket, a célunk az, hogy végigvezessük őket olyan lépéseken, ami után ők maguk is tudnak kezdeményezni”
Fotó: Unilife/Konnekt Egyesület Facebook-oldala

– A mentorprogramotoknál hogyan dől el, hogy melyik diák melyik mentorhoz kerül? Elvégre ehhez kell egyfajta kémia, egy különleges kapocs oda-vissza, hogy a dolog jól működjön.

– Van egy elég hosszú kérdőív, amit mi állítunk össze és amit a mentorok és a diákok is kitöltenek. Ott már látjuk, kinek-milyen érdeklődési köre van. A csapatunk végig tanulmányozza ezeket és egy csoport beszélgetés keretein belül megbeszéljük, hogy szerintünk ki-kivel működne jól.

Általában nagyon jól eltaláljuk, hogy ki mellé ki passzol, sokszor volt már olyan élményem, hogy olyan volt, mintha testvérpárokat raktunk volna össze.

– Általában milyen visszajelzéseket kaptok a mentoráltaktól?

– Visszajelzéseket év közben is folyamatosan kérünk, áprilisban pedig lezárjuk az egész félévet egy konferencián. Volt olyan diákunk, aki visszajött és újra jelentkezett, mert még csak 11-es volt és azt mondta, szívesen megnézné ugyanezt a folyamatot másik mentorral is. Nem kell sokáig fogni a kezüket, a célunk az, hogy végigvezessük őket olyan lépéseken, ami után ők maguk is tudnak kezdeményezni, segítség nélkül: hogy tudják, hol kell segítséget kérni és hogyan kell azt igénybe venni.

– Neked is vannak mentoráltjaid?

– A Konnekten belül nincsenek. Vannak mentoráltjaim, de ők más úton lettek azok.

– Ez szándékos döntés volt?

– Igen, az elejétől kezdve. Fura lett volna, ha az egyesület vezetője benne van az egészben, de közben én felelek a csapat koordinálásáért. Olyan már volt, hogy valaki átment a mentorprogramon és utána még benne maradtam az életében, vezettem egy ideig; például sok média vagy rendezvényszervezés iránt érdeklődő diákot vittem már be a tv-be magammal, és jó volt látni, hogy míg nekem csak egy picit volt nehezebb a napom plusz egy fővel, addig neki egy életre szóló élményt tudtam adni mondjuk egy élő adással.

„Szeretnénk a munkavállalói pozíciókat bővíteni és fenntarthatóak lenni”
Fotó: Unilife

– Pszichológusotok van?

– A mentorprogramunk vezetője pszichológus, de nem ilyen funkcióval van nálunk. Soha nem is akartunk olyan irányba elmenni, hogy pszichológus kelljen. Hátrányos helyzetű diákokkal például nem is foglalkozunk egyáltalán, bár volt ilyen próbálkozás, de oda azért – főleg önismereti kérdésekben – sokkal jobban kell a szaktudás. Előfordult már olyan, hogy a szülőnek azt mondjuk, hogy először terápiát javaslunk és csak utána a mentorprogramot.

– Mentornak bárki jelentkezhet?

– Igen. Előfordul néha, hogy nemet mondunk valakinek, de ez általában akkor van, ha nem érezzük stabilnak érzelmileg, például ő maga sem tudja eldönteni, hogy mentornak vagy mentoráltnak jelentkezzen. Azért fontos a kor is, általában 25-30 (maximum 35) év közötti fiatalokat keresünk.

– Milyen jövőbeli céljaitok vannak még?

– Egészen tavaly nyárig nem volt fix bejelentett munkaerőnk, 5 év után egy civil szervezetnél ez már komoly cél, addig csak önkéntesen működtünk. Most három részmunkaidős van nálunk.

Szeretnénk a munkavállalói pozíciókat bővíteni és fenntarthatóak lenni.

– Az említett fontosabb állomásokat az életedben mind a hátad mögött hagytad?

– A lezárt állomások közül a jogi egyetem maradt csak érintetlenül ,és nem is tervezem, hogy valaha kezdenék vele valamit. A strukturált gondolkodásomat és a lényeglátásomat biztosan segíti, de mást nem igazán. A több életszakasz azt jelenti, hogy nem félek kipróbálni új dolgokat, és ezek a mérföldkövek mind hozzátesznek ahhoz, aki most vagyok. Egy felnőtt ember már tudja, hogy ez mit jelent pontosan. Azt mondjuk a diákjainknak is, hogy ma már nem az a cél, hogy 18 évesen eldöntse, mit fog csinálni egész életében, hanem az, hogy meg tudja valósítani a céljait, ha új útra akar lépni.

Stumpf Kata

• 31 éves

• nyolcéves kora óta szinkronúszó, világbajnok ezüstérmes, masters kategóriában, kétszeres Európa-bajnok

• az ELTE jogi karán végzett

• kétszer állt a TED színpadán

• öt évig az M2 Petőfi TV szerkesztő-riportereként dolgozott

• a Konnekt Egyesület társalapítója

• jelenleg is a Konnekt Egyesület vezetője, valamint szabadúszó riporterként és előadói trénerként dolgozik

• kedvenc könyv: Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad

• kedvenc kikapcsolódás: römi, sakk, túra:)

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.