Ha valaki szeretne egy kicsit saját magára figyelni és valóban megélni, milyen néhány órát az életben csak úgy gyönyörködni, jó szívvel ajánlom számára a magyar lélek évezredes tanítómesterét, amely egyszerre keményít meg és érzékenyít el: a magyar Alföldet, a nagybetűs „Pusztát”.
A puszta szó hallatára jellemzően valamilyen kopár, kietlen, élettelen dolog képzete jut az ember eszébe. Sajátos, hogy idehaza e főnevet tulajdonnévként is használjuk, mégpedig az Alföldre vonatkoztatva, „Pusztaként”.

Fotó: MTVA/Molnár-Bernáth László
A Puszta azonban nem a sivárság megtestesítője. Nagyon is másként áll a helyzet. A horizont, ahogy egy kedves idevalósi ismerősöm megfogalmazta, olyan, mintha vonalzóval rajzolták volna: sima, egyenes vonal. S mégis, csak vennünk kell a fáradtságot, hogy kilátogassunk a rónára és rá fogunk jönni, hogy ami messziről ridegnek, sivárnak, kopárnak, egyhangúnak látszhat, az közelről az élet megannyi csodáját tartogatja: őzek pihennek az itt is-ott is felbukkanó cserjében, mezei nyulak lapulnak a sziken, bivaly- és szarvasmarhacsordák legelnek, és a madárvilág sok ezer képviselője gubbaszt nyugodtan a csatornákon, itatókon, dagonyákon, egészen addig, amíg, egymással olyan összhangban, amelynek a megteremtésére csak a természet képes, egyszerre fel nem emelkednek s szállnak tovább, ki tudja hová.
Ez lenne élettelen?
Mai világban rohanásában úgy megkeményedik a lélek, hogy csak az erős impulzusokra kapja fel a fejét az ember.
A nyugalom, a csend, az egyszerűségben való gyönyörködés lehetősége sokszor nem éri el az ingerküszöbünket, s ilyenkor az ember hajlamos azt mondani: „unatkozom”. Érdekesen feszül egymásnak lélektanilag ez az unalom érzés és a nyugalom iránti vágy. Hiszen mindenki arra vágyik, hogy lazíthasson, kifújhassa magát, letehesse kicsit a munkahelyi, fizikai, lelki terheit. S mégis, amikor eljön a pillanat, amikor ott a kínálkozó lehetőség, hogy az élet egyszerű szépségeire rácsodálkozzunk, vagy tudomást sem veszünk róluk, vagy hajlamosak vagyunk azt mondani: „unalmas”, „nem történik semmi”. Márpedig – a klasszikust idézve – „olyan nincs, hogy nem történik semmi.”