A ceglédi időközi parlamenti képviselő-választás kampányeseményét megzavarják az Ébredő Magyarok Egyesülete tagjai és aktivistái, szimpatizánsai, amikor a kormánypárti politikusokat, minisztereket lármázva meg akarják akadályozni beszédeik elmondásában. Az Est július 24-én „Az ébredők nagy botrányt rendeztek a ceglédi kormánypárti népgyűlésen” címmel számol be az országszerte nagy felhördülést kiváltó esetről. „E hónap 29-én lesz Cegléden a képviselő-választás és tegnap volt az utolsó vasárnap, melyet a jelöltek még felhasználhattak arra, hogy népgyűlést tartsanak.” Mint közlik, három miniszter is lement Ceglédre számos képviselő kíséretében, ám a kabinet „ily népes képviselete sem akadályozta meg az ébredőket abban, hogy botrányt ne rendezzenek és meg ne kíséreljék a népgyűlés meghiúsítását.” A kampányeseményt végül meg tudták tartani, „azonban megmarad ténynek az, hogy a kormány tagjai az ébredők terrorjával szemben csak a legnagyobb nehézségek árán tudtak szóhoz jutni.” Mint kiderül, Nagy Emil igazságügyi miniszter, Walkó Lajos kereskedelemügyi miniszter és Vass József, a népjóléti tárca irányítója van jelen a tizenvalahány egységes párti képviselő mellett. Az előjelek már előrevetítik a későbbi hatalmas skandalumot. „Amikor az első miniszteri kocsi feltűnt a téren, egy kis csoport az ébredő jelöltet kezdte éltetni. Úgy látszik, ez adta meg a jelt az ébredők akciójára. Ettől kezdve kormánypárti szónok szóhoz nem jutott. A tömeg egy része a Budapestről érkezett Ulain Ferencre, a másik Haller Istvánra figyelt és folyton és szakadatlanul éltette Héjjas Ivánt és Lendvai (Lehner) Istvánt, az ébredők jelöltjét. Miután a kormánypártiak többszöri kísérlete eredménytelen maradt, hogy a tömeget lecsendesítsék, Hulin rendőrtanácsos ment ki az erkélyre, de őt sem hallgatták meg.” Még az ébredők ceglédi elnöke is felszólítja a tömeget, hogy ne akadályozzák a miniszterek beszédeinek a megtartását, „erre azonban ismét kitört a lárma. Néhány fiatalember most vállára kapta az ébredő jelöltet, ki fedetlen fővel beszédet intézett a tömeghez, ebben kitartásra buzdította azt.” Ekkor azonban „a városháza kapujában hirtelen mozgás támadt és megjelent Nagy Emil igazságügyi miniszter. Odament az ébredő jelölthöz és éles hangon felelősségre vonta, hogy mit akar. Az ébredő jelölt azt mondta, hogy miután neki visszavonták a megadott gyűlésengedélyt, más népgyűlést sem lehet megtartani.” A helyzet rendkívül feszültté válik a tudósítás szerint, s bár „a tömeget erős fegyveres kordon vette körül, amely ha beavatkozik, esetleg rendet teremthetett volna, de nincs kizárva, hogy csak véráldozattal.” A tárcavezető „magából kikelve, feldúlt arccal vonult vissza”, majd a ceglédi polgármester tanácsára úgy döntenek, „hogy a népgyűlést nem a téren, hanem a népkör udvarán tartják meg.” Mindent egybevetve a nagygyűlést csak egyórás késéssel tudják megrendezni az ébredő magyarok erőszakos akciója következtében.
Nagy Emil beszédében úgy fogalmaz: „az esemény bizonyítja, hogy a polgárságnak milyen összetartásra van szüksége ahhoz, hogy meg tudja fékezni ezeket a szélső elemeket, amelyek Magyarországot nem az üdvösségbe vezetik, hanem a romlásba döntik.” Hangsúlyozza: „nem akarunk mást, mint szegény hazánkat kimenteni abból a vergődő haláltusából, amelyben százféle ellenségtől körülvéve van. Ha nagyok a gazdasági bajok, s a drágaság folyton nő, akkor nehéz mérsékelt politikát hirdetni, mert a szélsőséges ígérgetések sokkal inkább találnak sikerre, mint a komoly, tárgyilagos szavak. Piactéri lármázás közben okos szót mondani nem lehet.” A tárcavezető az összefogás erejében hisz. „Össze kell szednünk minden férfiúi erőnket, minden bennünk lévő erkölcsi értéket, s meg kell győznünk az ország józan polgárait, hogy nemzetünket másként, mint egységes, összefogó szellemmel megmenteni nem lehet.” Az ellentétes pólusú szélsőségekben hasonló veszélyeket lát. „Én azt hirdetem, ne menjünk a szélsőségek útján. Amint az ország sorsát tönkretette a kommunizmus, éppúgy tönkre tenné a másik túlzás szelleme, amely most itt Cegléden bontotta ki zászlóját, különösen az ő szélsőséges antiszemitizmusával. Szélsőséges eszmék ártanak az országnak.” Nagy Emil a keresztény politizálásról kifejti: „én nem abban látom a keresztény politikát, hogy lépten-nyomon szidjuk a zsidót, mert ezzel sokkal kevesebb hasznot csinálunk idehaza, mint amennyi kárt okozunk magunknak az egész földtekén. Én nem abban látom a keresztény politikát, hogy valaki a zsidót elkergeti és a helyébe ül. Ezt meg tudták csinálni a kommunisták is. Én a keresztény politika alatt a kereszténységnek produktív célra való összefogását értem. Számítok arra, hogy ebben az országban a józan közönség nem engedi magát terrorizálni.” Az igazságügyi tárca vezetője foglalkozik „az úgynevezett lármás irredentizmus kérdésével is.” Mint mondja: „Csak hangulatot keltenek ellenünk külföldön mindenfelé ahelyett, hogy hallgatagon igyekeznének összefogni a magyarságot. A kormányt az a szempont vezérli, hogy addig, amíg nem Isten segítségével ismét régi fényében ragyog szent István koronája, ebben a csonka országban teremtsen paradicsomot.”
Ünnepélyes külsőségek között hozzák haza Olaszországból Kossuth Lajos kisebbik fia, az öt évvel azelőtt Milánóban elhunyt Lajos Tódor (vagy Tivadar) vasútépítő mérnök hamvait. A Pesti Napló július 24-én így ír erről „Kossuth Lajos Tódor koporsója hazaérkezett” című cikkében: „A Kerepesi úti temető Kossuth-mauzóleuma öt év óta vár az ifjabbik Kossuth fiú koporsójára. Öt esztendő óta fáradoznak a Kossuth-kultusz irányítói, hogy az olasz földben eltemetett Kossuth Lajos Tódor tetemét hazahozzák idegenből és dicső atyja oldalán, magyar rögben adják át a megbékélt síri nyugalomnak. A mauzóleumnak már csak néhány napig kell várnia utolsó lakójára. Hétfőn reggel megérkezett Milánóból Kossuth Lajos Tódor hármas koporsója és csütörtökön délelőtt a kormány eltemetteti végleges nyugvóhelyén a nemzet halottjának hamvait. […] Amilyen csendes, visszavonult élete volt Kossuth Lajos Tódornak, olyan volt a hazaérkezése is. Néhány hivatalos ember fogadta csak s talán ez felelt meg legjobban természetének.”
A Pesti Hírlap, Kossuth Lajos egykori napilapja július 27-én úgy számol be a gyászszertartásról: „Fél tizenegyre feláll a szabad ég alatt a katafalk (magas, díszes ravatal – a szerző ) körül a meghívott közönség. Pest vármegye díszruhás hajdúi az emelvény körül négyszögben, távolabb a rendőrök díszruhái kéklenek. Túl a kordonon ezernyi sokaság a füves területen, akik nem meghívottak, de idehozta őket a kegyelet, a nemzet életében örökké élő Kossuth-kultusz hagyományos fénye.”
A búcsúztatáson beszédet mond többek között Rakovszky Iván belügyminiszter és Scitovszky Béla nemzetgyűlési elnök. Hoitsy Pál, az egykori Kossuth-párt ügyvezető elnöke felemlíti, hogy amikor a magyar honossági törvény elfogadása után Kossuth Lajos úgy kiáltott fel fájdalmasan: „Én most hontalanná lettem!”, az olasz törvényhozás megszavazott egy olyan törvényt, „amelynek első pontja kimondotta, hogy amíg Kossuth Lajos és fiai élnek, felruházza őket az olasz állampolgársággal, tekintet nélkül arra, hogy vajon más államnak is polgárai-e. Ez a törvény, ez a nagylelkű cselekedet édesítette meg nagy hazánkfiának utolsó éveit. Mikor Kossuth Lajos meghalt és haló poraiban hazajött, elkísérték őt fiai is. Elutazásuk előtt Kossuth Lajos Tivadart, az ifjabb fiút magához hívatta az olasz király és emlékeztette erre a törvényre. Most íme hazajött, pedig egészen a végsőkig teljesítette kötelességét Olaszország iránt.” Hoitsy Pál kijelenti: „A pályája olyan volt, mint Mohács óta a legtöbb magyar sors, a legjobb magyar hazafiak sorsa, a Rákócziaké, a Kossuthoké. Higgyük, hogy ebben a sorban ő volt az utolsó.”
Daruváry Géza külügyminiszter nyilatkozatának romániai visszhangjáról közöl cikket a The Times, amiről a Budapesti Hírlap számol be július 25-én. Mint írják: „A román sajtó Daruváry beszédével szemben azt vitatja, hogy Magyarországnak vannak támadó szándékai Romániával szemben. Daruváry nyilatkozatának azt a részét, hogy a román hadsereg ereje egyre növekszik, a lapok tagadják. A Morning Post hasonló értelmű Reuters táviratot közöl.” Az ismert francia baloldali újság viszont alátámasztja a magyar külügyi vezető által mondottakat a román fegyverkezésről. „A L’Humanité megállapítja, hogy Daruváry külügyminiszter adatai pontosan megfelelnek a valóságnak és azoknak az adatoknak, amelyek Lerond francia tábornoknak a kisantant államokban tett utazása alkalmával napvilágra kerültek.”
A Budapesti Hírlap aznap londoni tudósítójának jelentésére hivatkozva egy kanadai tábornok hazánkat méltató megnyilatkozásait ismerteti „A békeszerződések rémuralmat teremtettek” címmel. Frederick Burnham, a kanadai Fehér Kereszt Balkánra küldött missziójának vezetője előadásokban és publikációkban számol be több éves tapasztalatairól, amelyekben „a békeszerződéseket a legélesebben elítéli.” Úgy értékel: „A kis nemzeteket a nemzetközi szerződések lefegyverezték, s ilyen módon kényre-kedvre kiszolgáltatták a felfegyverzett népeknek. A szerződéseket lábbal taposták, s a viszonyok oly borzalmas módon rosszabbodtak, hogy békés megoldás alig képzelhető el. A párizsi békeszerződések Európában oly rémuralmat inauguráltak (itt: vezettek be ― a szerző), amelynek nincs mása a világtörténelemben. Azokban az országokban, ahol a háború előtt csak egy igazságtalanság volt, most százával hemzseg az igazságtalanság. Magyarországot úgymond a trianoni békeszerződés természeti kincseinek 70 százalékától és több millió lakosától fosztotta meg. Magyarország ma megnyomorított csonk természetes határok és védelmi vonalak nélkül.” A tábornok arról is beszél, hogy amikor a montenegrói Plevljában egy katonai kórház parancsnoka volt, magyar hadifoglyokat rendeltek mellé, akikről igen jó emlékeket őriz. Úgy fogalmaz: „sohasem dolgozott együtt lelkiismeretesebb és megbízhatóbb emberekkel. A magyar erőteljes faj kiváló katonai erényekkel, szorgalmas, becsületes és kitűnő gazda. A magyarok kijelentették, hogy nem pihennek addig, amíg nem egyesülnek azokkal, akiket elraboltak tőlük. Burnham tábornok azt mondja, hogy sohasem érdeklődne Magyarország iránt, ha a nép másképpen cselekedne.”
