Nem Orbánnak vannak problémái az illiberális demokráciával, hanem Fukuyamának a történelemmel

Francis Fukuyama, a híres – vagy inkább hírhedt – amerikai filozófus és politológus nemrég interjút adott a spanyol El Pais című lapnak, s abban, ahogyan ez egy, a neoliberális-globalista fősodornak szellemileg-anyagilag elkötelezett elemzőtől unalomig ismert fordulat, ekézte az illiberális demokráciákat, különös tekintettel Magyarországra és Lengyelországra.

S persze külön kiemelte Orbán Viktort – egy „tisztességes” neoliberális az ő nevét sosem hagyhatja ki –, állítva, hogy a magyar kormányfőnek komoly problémái vannak a saját illiberális demokráciájával.

Na, most itt álljunk meg egy szóra.

Francis Fukuyama egy bukott gondolkodó, bukott filozófus.

Hiszen, mint jól tudjuk, ő volt az, aki 1989-ben egy esszében, majd 1992-ben egy könyvben azt a tézist állította fel, hogy a Szovjetunió összeomlásával és a kommunista tábor felbomlásával a liberális demokrácia győzedelmeskedett az egész világon, minek következtében a történelem befejeződött, hiszen a lényeges kérdések végleg eldőltek.

Fukuyama talán észre sem vette, hogy – mint neoliberális gondolkodó – nem tett mást, mint utánozta, lemásolta a marxista alapú, radikális baloldali tanokat, amely szerint a kommunizmus létrejöttével megvalósul a földi paradicsom, amely után „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint” éli majd boldog életét a világ végezetéig. (Marx ezt a teleologikus, a történelemnek végső célt tulajdonító gondolatát egyébként egy az egyben Hegel világszellem-gondolatából vette át, kissé kifordítva.)

Ez a gondolat ugyanolyan utópikus, sőt szinte komolytalan – az örök emberi jellemet és viszonyokat ismerve –, mint amit Fukuyama elővezetett harminc évvel ez előtt.

Fukuyama által a szocialista-kommunista „beteljesülés” után megszületett a liberális földiparadicsom-elmélet a liberális demokrácia képében.

Csak néhány év kellett hozzá – iraki beavatkozás, a jugoszláv háborúk, a World Trade Center ikertornyainak tragédiája, a neokonok „terrorizmus” elleni küzdelme, a migráció felerősödése, a vallások harca stb. –, hogy Fukuyama tézise a liberális földi paradicsomról olyan nevetségessé váljon, mint annak idején Marx – és persze Lenin, Trockij, Sztálin – lázálma a kommunizmusról.

Fukuyama tehát egy leszerepelt elemző, aki hiteltelenné vált; akinek a további mondásait legalábbis „cum grano salis” (csipetnyi sóval) kell(ene) kezelni.

Legalábbis egy olyan világban, amely nem egy következmények nélküli világ.

De ez a világ az: ha az ember ugyan leszerepel a legfontosabb tézisével, ám baloldali, „progresszív”, liberális, s a globalista hálózat szerves, jól fizetett, futtatott tagja, akkor, mintha mi sem történt volna, továbbra is mint orákulumot hívják meg a különböző stúdiókba, készítenek vele interjúkat és a vállukon hordozzák a közvélemény – mondjuk így – formálói.

Oda se neki, hogy nem értette meg, sőt félreértette a történelmet. Amit helyette Samuel Huntington értett meg, felismerve, hogy a történelemnek gyakorlatilag nincs vége, a történelem: folyamat, végeláthatatlan, hömpölygő folyamat.

Mondjuk ki: Fukuyama nem azért sztárfilozófus, mert nagyon bölcs meglátásai vannak, hanem azért, mert a fősodor kitüntetett tagja.

Ez ilyen egyszerű.

Mi viszont ne vegyük komolyan Fukuyamát, amikor újra és újra belerúg Orbán Viktorba.

Ugyanis nem Orbánnak vannak problémái a saját rendszerével. Hanem Fukuyamának gyűlt meg a baja a történelemmel.