Sólyom László felelőssége

Sólyom Lászlónak igen szerény morális alapja van ahhoz, hogy az alkotmányos kultúra hanyatlásáról beszéljen.

Sólyom László volt köztársasági elnök, 1990–1999 között az Alkotmánybíróság (Ab) elnöke nagyon kiakadt. Egy a berni egyetemen tartott előadásában, illetve interjúkban kritizálta az Ab jogköreinek korlátozását, az alaptörvény szerinte politikai célú módosításait, s arról beszélt, hogy jogi alkotmányozás helyett politikai alkotmányozásra tért át a kormány, s egyáltalán, nagy hanyatlásnak indult az alkotmányos kultúra és szellemiség Magyarországon az Orbán-kormány időszakában.

Mindez roppant megható, csakhogy Sólyom Lászlónak igen szerény morális alapja van ahhoz, hogy az alkotmányos kultúra hanyatlásáról beszéljen.

Ugyanis végre mondjuk ki: ő az egyik felelőse annak, hogy Magyarországon 1990-ben és utána nem történt meg a történelmi igazságtétel és elszámoltatás a diktatúra bűneivel kapcsolatban. Másképpen, felelős abban, hogy a rendszerváltás kizárólag a jogállami intézmények létrehozására korlátozódott, és nem történt meg a múlttal való szembenézés, világos cezúra meghúzása diktatúra és demokrácia között, a volt rákosista és kádárista politikai elit leváltása, idegen szóval a lusztráció.

Sólyom László mint a rendszerváltás folyamatában igen fontos szerepet játszó Alkotmánybíróság elnöke abból indult ki, hogy az igazságosságnál fontosabb a jogszerűség; a diktatúra bűneit és bűnöseit nem lehet elítélni, hiszen az akkori, tehát a diktatúra jogrendje szerint a kommunista-szocialista bűnök nem voltak bűnök. Sólyom tehát döbbenetes módon jogfolytonosságot hirdetett meg a kádári diktatúra és a demokrácia között: nem fogadta el, nem értette meg, hogy csak akkor lehet tiszta lappal létrehozni egy demokráciát, ha erkölcsi, jogi és politikai határvonalat húzunk a két rendszer közé.

Úgy egyébként, ahogyan megtették azt például a csehek, a lengyelek és a kelet-németek/egyesült németek, illetve a balti államok; ezekben az országokban az igazságosság és a természetjog szempontjai érvényesültek a rendszerváltás során, ezért volt történelmi igazságtétel, elszámoltatás, kiszorították a közéletből a posztkommunista politikai vezetőket, ezen túl pedig vagyoni és egyéb kárpótlásra került sor.

Sólyomnak az volt az álláspontja, hogy a Kádár-rendszer már sok mindent megengedett az embereknek, utazhattak, szabadon beszélhettek (szerinte). Ezért 1990 után már nem volt más hátra, mint ezeket az engedélyeket „jogiasítani\". (Lásd: Sólyom László: „Hagyni kell történni a sorsot”. Századvég, 2003/4. 133–171. old.)

Döbbenetes álláspont ez. Vajon ma is így gondolja Sólyom? Vajon egy olyan rendszer, amelyben nem lehetett pártot, politikai szervezetet alapítani, ahol egészen 1990 elejéig működtek a titkosszolgálatok, beszerveztek és zsaroltak embereket, megfigyelték az ellenzéki mozgásokat, ahol nem volt valóságos jogvédelem, pártatlan bíráskodás, ahol az emberi jogok nem vagy csak korlátozottan érvényesültek – szóval az már „majdnem demokrácia”?

Tény, hogy Sólyom ezen „szemléletmódjának” volt a következménye, hogy az igazságtételt kidolgozó Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslatot 1991-ben visszadobta az Ab, illetve sok más, lusztrációval és kárpótlással kapcsolatos egyéb törvényjavaslat vagy elfogadott törvény is erre a sorsra jutott.

Sólyom Lászlót történelmi felelősség terheli az igazságtétel, az elszámoltatás, a posztkommunista elit leváltásának elmaradásáért.

Most pedig Sólyom óva int az alkotmányos szellemiség hanyatlásától. Ez érdekes.

Márpedig ha az alkotmányosságot az Ab diktatúrát felmentő, a rendszerváltást „elkenő” szellemisége képviseli, akkor az jobb, ha igen gyors hanyatlásnak indul. Azért, hogy végre ne posztkádári, hanem rendszerváltó és demokratikus alkotmányos kultúra alakuljon ki.

Már így is elvesztegettünk 23 évet, ami miatt a fiatalok már sokszor nem is értik, mit is kell pótlólagosan megvalósítanunk.