Másképp: nekünk, a Szovjetunió uralmából kiszabadult szerencsétlen népeknek az volt a dolgunk, sőt mondhatnám kötelességünk, és 23 év után még mindig az, hogy a nyugati értelmiség és társadalomtudomány mantrái és dogmái szerint lássunk mindent, de – és ez itt a fő gond! – saját magunkat is. A liberális-baloldali szemszögből nézzük a két világháborút, a kommunizmust, a szocializmust, Nyugat-Európa szerepét a második világháború után, „kelet-európai” (már a kategória sem jó, hisz itt közép-európaiságról van szó) elmaradottságunkat, „ismerjük el” a Nyugat jóságát és eszményesült segítőkészségét velünk szemben, legyünk hálásak nekik az idők végezetéig, csináljunk olyan társadalom-, gazdaság- és kultúrpolitikát, amelyet ők az egyetlen helyesnek és jónak tartanak. Felejtsünk el olyan ostoba, avítt és mucsai dolgokat, mint nemzet, hazafiság, határon túlra rekedt honfitársak, felejtsük el a közép- és kelet-európaiságunk sajátos érzékenységeit, mert ezek rettentően provinciális és iszonyatosan „paraszt” dolgok, melyek nem érnek fel a nyugatiak fensőbbségéig.
Így tartanak bennünket, közép- és kelet-európaiakat sakkban. És ehhez adott a pénzük is: ösztöndíjat, jól fizető állásokat, elismeréseket csak az kaphat tőlük, akik úgy gondolkodnak, hogy csak és kizárólag nyugat-európai, nyugati, amerikai nézőpont létezik, minden más csupán bennszülött-mentalitás, melynek pusztulnia kell.
Miközben nekünk, közép-európaiaknak és kelet-európaiaknak megvan a saját történelmünk. S megvannak a saját szempontjaink, érdekeink, s nagyon jó, hogy erre végre ilyen egyértelműen rámutatott Schmidt Mária. Fájdalmakkal, szenvedéssel, de eredményekkel is, itt emberek élnek, és elvárják a Nagy Nyugat Nagy Embereitől, hogy ezt tartsák tiszteletben, s próbálják megérteni, de ha nem megy – mert ez nyugati ésszel láthatóan igen nagy akadályokba ütközik –, akkor legalább azt fogadják el, hogy nem vagyunk náluk alábbvalók, mert emberek vagyunk mi is, s ha jól tudjuk, a Nyugat az emberi jogok egyenlőségének tanából indul ki.
Vagy mégsem?
