Nem először járok Németországban, figyelem, mi lehet a kiemelkedő gazdasági, politikai, kulturális, és legújabban – vagyis ismét – labdarúgásbeli sikereik titka. Sok-sok év után immáron ki merem jelenteni: legfontosabb titkuk az összetartás.
A mély, gyökeres, valóságos és naponta tetten érhető összetartás. És ez, nevezzük nevén a gyereket – liberálisok most forduljanak el – nem más, mint a nemzeti összetartás. Mindez azért is furcsa lehet liberális és baloldali olvasóimnak, mert azt gondolhatják az utóbbi tíz-húsz harminc év felszínes tapasztalatai alapján, hogy Németország is átment azon a számukra kedves agymosáson, amit a neoliberális paradigma, a globalitás, a kozmopolitizmus, a kisebbségek többség fölé állítása, az 1989-es washingtoni konszenzus (liberalizáció, dereguláció, privatizáció), a nemzettudat háttérbe szorítása, az entertainment (globális, üres szórakozás) stb. jelenítenek meg.
És kár is lenne tagadni: Németország az utóbbi évtizedekben látszólag valóban behódolt a neoliberális-globális paradigmának. Például emlékszem arra, hogy a 2006-os németországi labdarúgó vb idején a német médiumokban azon vitatkoztak, vajon helyes-e, hogy a berlini, hamburgi, müncheni stb. utcákon hajtó autók szinte mindegyikére kitűzik a fekete-vörös-arany trikolórt a német úrvezetők. Nem nacionalizmus ez? – kérdezgették maguktól, s óvatosságra intették egymást.
Ugyanakkor kár lenne tagadni: ha valamelyik országnak, akkor Németországnak valóban csínján kellett-kell bánnia a nacionalizmussal. Hitler és a nácizmus borzalma után egyetlen egyet nem tehettek a németek: a nemzeti érzésekre nem hivatkozhattak és nem apellálhattak. Ezt várta el tőlük – joggal – a világ és a nemzetközi közvélemény. És ennek az elvárásnak ők meg is feleltek évtizedeken át, egészen napjainkig.
Sőt, az utóbbi évtizedekben túl is kompenzáltak: a nemzeti beszédmódot felváltották a (neo)liberális beszédmóddal, a patriotizmust a globális szemlélettel. A vezető globális pénzügyi és gazdasági körök, a nemzetközi politikai és gazdasági szervezetek, az Egyesült Államok és Izrael bőszen és megnyugodva bólogattak: ez igen, mi így szeretünk téged, Németország! Csakhogy, barátaim, nem ilyen egyszerű a helyzet a németekkel kapcsolatban.
A németek nem Hitlerrel kezdődtek és nem is Hitlerrel végződnek. A németeknek 1933 előtt is volt történelmük és 1945 után is van történelmük.
A németek pontosan tudták és elfogadták, hogy a nácizmus után bűnhődniük kellett. Megtették, amit elvárt tőlük a világ.
De közben és most is: egyek maradtak. Azt mondják és azt állítják magukról, hogy ők neoliberálisok, s valóban, a felszínen nemcsak a szocdemek és a zöldek, hanem a kereszténydemokraták is gyakran liberális „szövegeket” nyomnak – például az EU-ban is (sajnos gyakran a mi kárunkra).
Ám közben – a liberalizmus narrációja mögött – a legkeményebben érvényesítik a nemzetállami érdekeiket gazdaságban, politikában, kereskedelemben, kultúrában, sportban, mindenben. Igen, liberálisok – is. De totálisan nemzetiek. Egyek. „Wir sind eins.”
És ez természetes számukra. Nem kell a nemzeti összetartozásukat megmagyarázni. Nem kell népi-urbánus vitákat folytatniuk. Nem kell zsidó-magyar, zsidó-keresztény konfliktusokat kezelniük. Nem beszélnek arról, hogy miért németek, kik a németek, kik a hazafiak. Nem beszélnek és MAGYARáznak a nemzeti identitásról, hanem az bennük van. Egyek vele.
És ezért képesek együttműködni. Mert egy németnek természetes, hogy a másik németet meghallgatja, bólogat, és hozzátesz valamit. Bővítik, tágítják egymás tudását, kiegészítik azt. A németek a tudományos tanulmányokat úgy hívják: Beitrag – azaz, magyarul: hozzájárulás. Ők a meglévő közös tudásukat őrzik, hozzátesznek, s ha egyikük hozzátesz, azt hozzájárulásnak nevezik, és a közös tudásuk részévé teszik.
Megfigyeltem a beszédmódjukat: ha az egyik kifejt valamit, a másik figyelmesen hallgatja, majd így válaszol: neked ebben és ebben igazad van, de ebben és ebben nem.
És mi is van nálunk, felebarátaim?
Nézzük meg a kommentrovatainkat, nem kell más. Brutálisan, csírájában, gyilkos módon csesszük (mondhatnám más szóval is, ami itt kifejezőbb lenne) le egymást. Azonnal, kíméletlen, kegyetlenül és szadista módon. Nálunk nem „hozzájárulás” (a közös tudáshoz) az, amit a honfitársunk mond, hanem valami, aminek az írmagját is ki kell irtani. Tízmillió (már annyi se) Nagy Arc országa vagyunk. Hova jutottunk?
Mi nem egyek vagyunk – hanem: „wir sind allein”. Egyedül vagyunk. És külön.
És most kérdezlek benneteket, emberek-bajtársak: mikor változik meg ez és hogyan? Válaszoljatok!
