A nemzetközi kapitalizmus a 21. századra nemhogy kiegyenlített viszonyokhoz, paradicsomi állapotokhoz, hanem elképesztő mértékű jövedelmi egyenlőtlenségekhez és a javak egy nagyon szűk elitréteg kezében való koncentrálódásához vezetett. A „láthatatlan kéz” megvalósult, de fordítva: háttérből irányító pénzügyi és hatalmi körök tartják fenn a legkevésbé sem kiegyensúlyozott és nem ideális gazdasági állapotokat, beavatkoznak az állami döntéshozatalba, formálissá és üressé teszik a nemzeti demokráciák intézményeit.
Ám éppen a kapitalizmussal szemben jött létre a kommunizmus eszméje, mely azt ígérte, hogy a munkásság vezetésével létrehozza az egyenlőséget és a testvériséget, az ideális társadalmat, ahol – a piacgazdasággal szemben – mindenki képességei és szükségletei szerint él, megszűnik a kizsákmányolás, a nyomor és a kiszolgáltatottság.
A Nyugat, amelyik az első világháború során és után csalódott a kapitalizmusban és a parlamenti demokráciában – hiszen egyik sem hozta el a földi megváltást, ellenkezőleg, inkább a földi poklot –, a szovjetunióbeli „kommunizmus” felé fordult. „Láttam a jövőt, és működik” – jelentette ki Lincoln Steffens amerikai újságíró, miután fogadták őt a bolsevik „paradicsomban”. A nyugati baloldali értelmiség a kapitalizmust igazságtalannak, a demokráciát manipulálhatónak és korruptnak látta; kellett valami, amibe ideák iránti vágyuk megkapaszkodhatott. Hinni akartak, és hittek is a Szovjetunióban, a bolsevik kommunizmus kísérletében.
Az igazi kiábrándulásokat az utóbbi évtizedek hozták el a nyugatiak számára. A hetvenes években Párizsban megjelent Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoport című műve, ami után nehéz volt tovább hinni a szovjet modellben. (A tömeges és folyamatos népirtás kegyetlen tényeivel kénytelenek voltak szembenézni.) Maradt viszont egyvalami: a liberális alapjogokban, az emberi szabadságjogokban való hit, s ennek ideális „hordozója”, az Egyesült Államok mint a földi paradicsom fennmaradásának utolsó mentsvára.
