Év végi összegzésként kijelenthető: sok illúzióval kell leszámolnunk a 21. század elején. Leginkább azzal, hogy a földi létben nincs mennyország; nincsenek tökéletesen harmonikus állapotok, csak konfliktusosak, nincsen fejlődés, csak változás van, s a földi paradicsomok sorsa, hogy elrohadnak, mielőtt „megérnének”.
A hosszú-hosszú középkor után – mely az ideális állapotok megvalósulásának hitét a földöntúli létbe helyezte – két eszme is azzal kecsegtetett, hogy megoldja az emberek gondjai és fájdalmait, s itt, e földi létben hozza el a várva várt és remélt tökéletes társadalmat.
Az egyik ilyen eszme a piacgazdaság (kapitalizmus) és hozzá kapcsolódóan az emberi jogok – együttesen a liberalizmus – volt, a másik pedig a marxista alapokon álló kommunizmus-szocializmus. Mindkét elmélet, ideológia azt hirdette: a társadalom egészében megvalósítható a boldogság, úgy, hogy abból mindenki részesedik. Vagyis nem kell várni a túlvilágra: itt, a földön, a világi életünkben valósulhat meg a mennyország.
Valljuk be: az emberi természetünk része, hogy hinni akarunk a tökéletességben, a harmóniában, az emberiség egységes és közös boldogságában. Miért ne hittünk volna egy ideig a liberalizmus, illetve a kommunizmus eszméiben? Akartuk, hogy legyenek ilyen világmegváltó gondolatok és elképzelések, mert ez emelt ki bennünket a mindennapi gyötrelmekből, ezért vettek részt sokan mozgalmakban, szervezetekben, politikában. És amire szükség volt, az létre is jött. Megvalósultak a földi paradicsomról szóló eszmék.
Adam Smith közismert tézise a kapitalizmusról a láthatatlan kéz elmélete (A nemzetek gazdagsága, 1776), mely arra utal, hogy a sok-sok egyéni gazdasági, kereskedelmi érdek végül „arányosan” elrendezi a jövedelmi viszonyokat, úgy, mint egy láthatatlan kéz, s az individuális mozgások végeredménye nem lehet más, mint a közjó megvalósulása, a paradicsomi állapot.
Egyetlen dologgal nem számolt a skót közgazdász: azzal, hogy a piaci folyamatok nem „ideálisak”, a szereplők, a vállalkozók minden erejükkel arra törekednek – az esetek nem kis részében legalábbis –, hogy az egyenrangú és egyenlő esélyeket adó piaci viszonyokat a saját javukra megszüntessék. Az egyre nagyobb profitra szert tevő vállalkozók a láthatatlan kezet letörik, s nagyon is látható kezekkel torzítják el az ár- és pénzügyi viszonyokat, kihasználva monopolhelyzetüket, illetve a későbbiekben ehhez társuló politikai hatalmukat.
A nemzetközi kapitalizmus a 21. századra nemhogy kiegyenlített viszonyokhoz, paradicsomi állapotokhoz, hanem elképesztő mértékű jövedelmi egyenlőtlenségekhez és a javak egy nagyon szűk elitréteg kezében való koncentrálódásához vezetett. A „láthatatlan kéz” megvalósult, de fordítva: háttérből irányító pénzügyi és hatalmi körök tartják fenn a legkevésbé sem kiegyensúlyozott és nem ideális gazdasági állapotokat, beavatkoznak az állami döntéshozatalba, formálissá és üressé teszik a nemzeti demokráciák intézményeit.
Ám éppen a kapitalizmussal szemben jött létre a kommunizmus eszméje, mely azt ígérte, hogy a munkásság vezetésével létrehozza az egyenlőséget és a testvériséget, az ideális társadalmat, ahol – a piacgazdasággal szemben – mindenki képességei és szükségletei szerint él, megszűnik a kizsákmányolás, a nyomor és a kiszolgáltatottság.
A Nyugat, amelyik az első világháború során és után csalódott a kapitalizmusban és a parlamenti demokráciában – hiszen egyik sem hozta el a földi megváltást, ellenkezőleg, inkább a földi poklot –, a szovjetunióbeli „kommunizmus” felé fordult. „Láttam a jövőt, és működik” – jelentette ki Lincoln Steffens amerikai újságíró, miután fogadták őt a bolsevik „paradicsomban”. A nyugati baloldali értelmiség a kapitalizmust igazságtalannak, a demokráciát manipulálhatónak és korruptnak látta; kellett valami, amibe ideák iránti vágyuk megkapaszkodhatott. Hinni akartak, és hittek is a Szovjetunióban, a bolsevik kommunizmus kísérletében.
Az igazi kiábrándulásokat az utóbbi évtizedek hozták el a nyugatiak számára. A hetvenes években Párizsban megjelent Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoport című műve, ami után nehéz volt tovább hinni a szovjet modellben. (A tömeges és folyamatos népirtás kegyetlen tényeivel kénytelenek voltak szembenézni.) Maradt viszont egyvalami: a liberális alapjogokban, az emberi szabadságjogokban való hit, s ennek ideális „hordozója”, az Egyesült Államok mint a földi paradicsom fennmaradásának utolsó mentsvára.
Vagyis ha már a piacgazdaság nem igazságos, sőt, ha már a kollektív boldogságot hirdető kommunizmus-szocializmus erőszakba torkollt és 1989–1990-re végül össze is omlott, akkor még mindig megmaradt a remény az egyéni szabadságban, s a szabadság őshazájában, Amerikában.
Mi, kommunizmusból szabadult közép- és kelet-európaiak néhány évig még hittünk a piacgazdaságban, ami elhozza a földi jólétet számunkra, de 25 év elég volt ahhoz, hogy lássuk, az egyenlőtlenségeket és centrum–periféria viszonyokat fenntartó láthatatlan kéz nagyon is működik. Mégis, nyugat-európaiak és közép-, illetve kelet-európaiak még együttesen hittük, hogy a szabadságjogok és Amerika az, aminek gondoljuk.
Ám 2014. december elején az USA szenátusának hírszerzési bizottsága nyilvánosságra hozta a CIA által alkalmazott kihallgatási módszereket, amelyek napnál világosabbá tették: a szabadság őshazájában porig alázzák-alázták az emberi jogokat.
A kiábrándulás évszázada a 21. század.
Nos, akkor, uraim, jelentem, nem történt más, mint hogy felnőttünk. A történelmi gyermekkornak vége. Hogy is mondta Szent Pál? „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.”
Ha nehéz is lesz – megérte.
