Jelenetek egy (karantén)házasságból

– Drágám, hív valaki! – De jó, itt kerestem egy óráig a telefonom. A gyerekek vitték el? Kéne beszélnem a szerkesztővel is. És ki az? – Nem tudom, nem írja ki, egy harmincas szám. – Na felveszem, add ide gyorsan.

– Ki volt az? – A parkettás. Csak akkor jön, ha úgy intézzük, hogy nincs senki más a házban. – Hát ez most érthető. – Mondta, hogy van valami krónikus betegsége is. – Vigyázz rá, ha találkoztok! De akkor miért dolgozik? – Miért, miért? Hát valamiből meg kell élnie! – Tényleg, Misiék jönnek ebben a helyzetben? Nekik is lenne még dolguk bőven. – Jönnek, persze. Múltkor ott beszélgettem velük vagy fél órát. Azt mondják, amíg lehet, dolgoznak. Te, olyan jólértesültek koronavírus-témában, hogy újságíróként csak pislogtam. Gondolhatod, munka közben is egyfolytában simogatják a telefont. Nem értem, az emberek miért stresszelik magukat folyamatosan a hírekkel. – Most minden munka jól jöhet nekik. Adtak volna normálisabb árajánlatot a hátralévőkre, akkor nálunk is dolgozhatnának még! – Most majd átgondolják sokan, ők is, hidd el. Misi már január óta mondja, hogy mennek egy ötlakásos ház építésére. Na azóta is mennek. De elbeszélgetjük az időt. Le kell adnom egy cikket! Hol vannak a fiúk? – Nyugi, anyára bíztam őket ebédig. Te is tudsz kicsit dolgozni, én meg főzni.

– Látod, milyen jól alakult, hogy még itt vagyunk. Adjunk hálát az égnek! – Pedig én már kezdtem gyűjtögetni a banánosdobozokat. Jó lett volna költözni! – Jó lett volna, persze. De élvezzük ki a jó részét. Elautózni a kertünkhöz, és gondozni még nem tilos a kijárási korlátozásban. – Szegény Detti! Tudod, amikor költöztünk, rosszulesett, hogy azt mondta, megyünk földet túrni. Na ő most ott ül bezárva a belvárosban. Azzal szoktam viccelődni vele, hogy mi meg építettünk egy skanzent. – Mégiscsak nagy szerencse, hogy már itt tartunk. – Az. Meséltem, hogy Joli barátnőm hogy megkönnyebbült? Skype-on beszéltünk, és mondtam neki, hogy akár már költözhetnénk is. Azt mondta, több ismerősük építkezik, és alig haladnak, mindenhol van valami baj. Mondjuk ezek a gondok még a járványtól függetlenül adódtak. – Gondolj bele, milyen lehet, ha valaki most vágna bele! – Nem is akarok. Nehéz ügy. – Ádámékkal sem tudom, mi lesz. Bár talán most nekik is könnyebb lesz embert találni. Meg olcsóbb is talán. – Leültetem a gyerekeket ebédelni, jössz te is? – Majd később eszem valamit. Jó étvágyat!

– Hú, nem volt könnyű ez az ebéd, felpörögtek délelőtt a gyerekek rendesen. Ne hidd, hogy nekem nem jut sokszor eszembe, hogy ezzel a két vadóccal és a kicsivel mit kezdenék az új házban, egyedül, nagymama nélkül. Miközben rengeteg mindent kellene csinálnunk ott. – Azért én is itthon vagyok most. – Jó, de a gyerekekkel túl sokat így se tudsz lenni. – Ne is mondd, jó ez a home office, csak összefolyik minden! Valahogy rendszert kell vinni bele, különben egész nap ott görnyedhet az ember a gép előtt. – Jó, hogy még nem iskolások a fiúk! Gondold el, ha nekik is menne az online oktatás. – Rossz érzéseim vannak ezzel a nagy digitalizációval. Minden gyerek úgy rácuppan az internetre, hogy apa legyen a talpán, aki kirángatja majd őket onnan. – Én is kénytelen vagyok leültetni őket egy-két mesére. Furcsa látni, hogy beszippantja őket. Se nem látnak, se nem hallanak közben.

– Annyi azért belefér. De tudod, hogy Bill Gates és a többi techguru mit mond erről? Ők 14 éves korukig tiltják a gyerekeiknek. – Semmit nem adnak a gyerek kezébe? – Nem, se okostelefont, se semmit. Biztos tudnak valamit. Engem meg megint hív itt valaki a Skype-on. Engem is beszippant! Bocsánat, folytatjuk majd, drágám…