A régészeti szenzációként emlegetett hír bejelentése azt sugallja, mintha az elmúlt hetek eredményéről lenne szó. Nem így van. 2009-ben a Svéd Tengerészeti Hivatal pásztázta szonárral a part menti vizeket, már akkor rendellenességet mutatott a műszer, de nem mentek komolyan utána az anomáliának. Ez év elején egy földgázvezeték tenger alatti útvonalát felmérő kereskedelmi csapat robotkamerája titokzatos hajóroncsot világított meg – ez volt a tíz éve már észlelt anomália. Márciusban nemzetközi kutatócsapat két robottal vette alaposan szemügyre, mint utólag kiderült, a reneszánsz kori vitorlás hajót.
– Ez csodálatos, kicsit még mindig az akkori élmények hatása alatt vagyok – idézte a The New York Times Rodrigo Pacheco-Ruiznak, a Southampton Egyetem tengeri régészének szavait. Az expedíció vezetője hétfőn állt a nyilvánosság elé a felfedezéssel.
A Balti-tenger félezer méteres mélységében, oxigénhiányos, jéghideg vízben a fákat gyorsan lebontó élőlények nem élnek. Ezzel magyarázható, hogy ötszáz év alatt sem bomlott el a faanyag, míg ahol a fabontóknak kedvezőbbek a körülmények, előfordulhat, hogy szinte semmi sem marad ennyi idő után a faszerkezetből. A csapat nem csupán a hajó teljes fedélzetét, árbocait, hanem némi kötélzetet is talált.
A szenzációk sorába tartozik a főárbocnak támasztott kisebb csónak, amivel a legénység a szárazföld és a hajó között ingázhatott. Tisztán látszik a fából készült szivattyú, a hosszú kötelek feltekerésére alkalmas csörlő. A hajó horgonya is látható, ennek elemzésével derült ki, hogy a vitorlás a XV. század végén vagy a XVI. század elején süllyedt el. A kisméretű fedélzeti ágyúk ellenére inkább kereskedelmi, mint hadihajó lehetett a szerencsétlenül járt 16-18 méter hosszú vitorlás. A fegyverek az akkori kor szükséges kellékei voltak, a védelmet szolgálták, nem a támadást. (Kolumbusz legnagyobb hajója, a Santa Maria 18 méter hosszú volt, a két kisebb, a Nina és a Pinta 15 méteresek. Utóbbiakon 18 fős legénység, míg a Santa Marián 52 ember szolgált.)
