A bevándorlási válság 2015-ös tetőpontján 1,83 millióan léptek át illegálisan az Európai Unió külső határain, a tagállamokra zúduló áradat pedig hamar rávilágított a közös európai menekültügyi rendszer hiányosságaira, amelynek a dublini egyezmény áll a középpontjában. Ennek értelmében a menedékkérelmet abban az uniós országban kell elbírálni, ahol annak benyújtója először lépett az EU területére. Az egyszerű és sokáig kényelmesnek tűnő gyakorlat azonban az elmúlt években megszámlálhatatlan konfliktust okozott a tagállamok között. A szabályozás ugyanis aránytalanul nagy terhet hárít a belső határellenőrzés nélküli schengeni térség azon országaira, amelyek az unió külső határait védik. Noha az EU és Törökország közötti 2016-os megállapodásnak köszönhetően a Magyarország déli határára nehezedő nyomás enyhült, Olaszország és Görögország továbbra is kapacitásaikat meghaladva kénytelenek befogadni a menedékkérelmeket.
Nem meglepő tehát, hogy a dublini egyezmény reformja lényegében a válság kirobbanása óta tematizálja az uniós politikát, azonban az egyezmény szükségesnek vélt felülvizsgálatának ügyében gyakorlatilag semmilyen előrelépés nem történt az elmúlt másfél évben. Ennek legfőbb oka, hogy bár az Európai Parlament és az Európai Bizottság is megpróbálkozott a felülvizsgálatával, az uniós tagállamok kormány-, illetve államfőit tömörítő Európai Tanács rendszerint nem tudott kompromisszumos álláspontot kialakítani a bevándorlók „tagállamok közötti igazságos szétosztásában”, azaz a kötelező kvótán alapuló javaslatok kérdésében.
A kvótarendszer módszertanának elfogadtatásáért már korábban is sok retorzióval, többek között az uniós források megvonásával fenyegetőztek, azonban úgy tűnik, az EU továbbra sem tud szabadulni a migránsok szolidáris szétosztásának gondolatától. A Ta Nea című görög lap nemrég arról írt: a dublini egyezmény megreformálásának legújabb terve szerint kitilthatják az útlevélmentes schengeni térségből azokat a tagállamokat, amelyek nem hajlandók befogadni bevándorlókat.
