„Le a kalappal a kínai vezetés előtt”

Jól kezelte a koronavírus okozta járvány miatt kialakult válságot a kínai vezetés – értékelt a Magyar Nemzetnek Salát Gergely sinológus. A szakértő szerint Pekingnek kommunikációs szinten is sikerül kihasználnia a helyzetet, kompetens vezetőkként tűntek fel a nemzetközi sajtóban. Salát Gergely lapunknak beszélt egy esetleges amerikai–kínai háborúról is.

Salát Gergely sinológus. Fotó: Kurucz Árpád

– Kína nemzetközi megítélése múlik a Vuhanból indult, villámgyorsan terjedő koronavírus kezelésén. Felkészült a vezetés egy ilyen válság megoldására?

– Kína talán legjobb tulajdonsága, hogy társadalma tanulóképes. A 2003-ban kitört SARS-járványban csúnyán leszerepeltek, a jelenlegi helyzetből pedig az látszik, hogy megtanulták a leckét. Mindenekelőtt azt, hogy egy tömeges megbetegedést nem lehet elsunnyogni: akkor válik kezelhetetlenné egy vírus, ha azt mondjuk, hogy nincsen semmi baj. Szintén megtanulták, hogy a nemzetközi együttműködés elengedhetetlen, a koronavírus felbukkanásakor a kínai hatóságok azonnal be is vonták az Egészségügyi Világszervezetet, tájékoztatták a világot. A harmadik nagy tanulság az volt, hogy az egészségügyet fejleszteni kell, ennek megfelelően rengeteg pénzt költöttek a területre. A helyzet kezelésében megjelennek jellegzetesen kínai elemek is, ilyen például, hogy egyik napról a másikra több tízmillió ember mozgását tudták szabályozni. Összességében, le a kalappal a kínai vezetés előtt. Szakszerűen kezelik a helyzetet, pedig a közvélemény látszólag túlreagálja azt: a koronavírus eddig nem tűnik egy pusztító kórnak, a hírek alapján a betegek döntő többsége túléli a fertőzést.

– Nem lehet, hogy a kínai vezetés rájátszik a felfokozott hangulatra? Ez egy jó alkalom számukra, hogy megmutassák, egy felülről irányított rendszer sokkal eredményebben képes kezelni súlyos problémákat.

– Nem csak kínai politikusok élnek ilyen eszközökkel. Ismert trükk, hogy dramatizálják a problémát, hogy nagyobb jelentősége legyen a megoldásának. Gondoljunk csak az áradó Duna partján gumicsizmában fotózkodó magyar politikusokra. A kínai politikusok abszolút kompetens képet mutatnak a helyzet kezelésében.

– Mit tud a Kínában élő magyarokról? Mindenki jól van?

– Tudtommal igen. Tagja vagyok több csoportnak, ott nem volt hír arról, hogy a magyar közösségben lenne megbetegedés. Ugyanakkor az is érződik, hogy aggódnak. Komolyabbra fordult az ügy, mint az első napokban tűnt.

– Mielőtt kitört a járvány, nem volt a csúcson a Kínai Kommunista Párt megítélése. Januárban, a tajvani parlamenti választáson a kormányzó Peking-ellenes, függetlenségpárti Demokrata Haladáspárt magasan nyert. Meglepte az eredmény?

– Inkább a választók magas száma lepett meg. Soha korábban ennyi szavazatot nem kapott párt Tajvanban, ez valóban egyértelmű üzenet Peking számára.

– Úgy tűnik, Kína nem tud mit kezdeni a helyzettel. Tajvan előtt Hongkongban voltak helyhatósági választások, azon szintén a függetlenségpárti, Peking-ellenes tüntetőket támogató erők nyertek.

– Általában jellemző, hogy a demokráciát nem szeretik a pekingi vezetők, a térségben ez nem nekik kedvez. Tajvanon Caj Jing-ven elnök asszonyt megpróbálták ellehetetleníteni, annyira sarokba szorították, hogy végül éppen ellentétes hatást értek el. Ezt a hibát egyébként rendszeresen elkövetik. Úgy tűnik, hogy Hongkongban is rosszul mérték fel az erőviszonyokat. Persze az is lehet, hogy csak tisztában vannak azzal, hogy az idő nekik dolgozik, ezért nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget egy-egy helyi választásnak.

– Biztos, hogy az idő Kínának dolgozik? Hosszú távon megkérdőjelezhetetlen, hogy Tajvant visszacsatolják a szárazföldi Kínához?

– Nem tudok elképzelni más forgatókönyvet. Az teljesen elképzelhetetlen, hogy a Kínai Népköztársaság valaha lemondjon Tajvan újraegyesítéséről. A polgárháború vége, 1949 óta a kínai identitásnak meghatározó része, hogy akkor lesz újra Kína egységes, ha Tajvan is visszakerül.

– Tajvan lehet egy regionális vagy akár egy globális háború gyújtópontja?

– Egy amerikai–kínai konfliktus esetén igen, ugyanakkor nem hiszem, hogy egy közvetlen szembenállásra sor került. Valószínűbb, hogy proxy háborúk formájában mérik össze erejüket. Ha mégis lesz közöttük háború, az valószínűleg Tajvannál kezdődik majd el. Nehéz biztosat mondani. Az Egyesült Államok 1979-ben szakította meg diplomáciai kapcsolatait Tajvannal és ismerte el a Kínai Népköztársaságot a kínai nép egyetlen képviselőjének. Azóta Washington az úgynevezett stratégiai kétértelműség politikáját követi, ami azt jelenti, hogy nem árulja el soha, meddig menne el Tajvan szabadságáért.

– Mennyire megalapozottak azok a kínai vélemények, amelyek szerint a hongkongi tüntetőket és a tajvani függetlenségpártiakat a háttérből az Egyesült Államok támogatja?

– Különösen Hongkong esetében elképzelhető, hogy a helyiek érzelmeire próbálnak rájátszani bizonyos, hárombetűs szervezetek. Azt ugyanakkor nem feltételezhetjük, hogy az Egyesült Államok a 23 millió fős tajvani választásokat képes lenne érdemben befolyásolni. Mindkét esetben az új generáció előretörésén van a hangsúly: Hongkongban és Tajvanban is felnőtt az a generáció, amelyik nem kötődik a szárazföldi Kínához, elvesztették identitásukat. Tajvanon például a fiatalok 80-90 százaléka nem tekint magára kínaiként, kizárólag tajvaninak vallja magát.

– Hogyan változik a szárazföldi Kína identitása? Egyre többet olvasni arról, hogy a nemzeti érzelmeket ingerlő kommunikáció veszélyes, a kívántnál jobban feltüzelheti a tömegeket.

– Kínában nagyon fontos nemzetébredés megy végbe a társadalom minden szintjén. A kínaiak büszkék a teljesítményükre, az országukra, és erre minden okuk megvan. Ehhez nem kell a Zsenmin zsipaót olvasniuk. Elég, ha ránéznek a fizetésükre és felidézik, mennyi volt az tíz, húsz évvel ezelőtt. Vagy ha összevetik az ország nemzetközi presztízsét a korábbival. Mindez persze azzal is jár, hogy a kínaiak egyre nehezebben viselik el, ha külső szereplők valamilyen módon megsértik a büszkeségüket.

Fotó: Kurucz Árpád

– Mennyire fenntartható ez a folyamat? Sokak szerint a kínai gazdaság növekedése aggasztó mértékben lassul, hogy az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmi háború nagyon fájt az országnak.

– Szerintem bőven vannak tartalékai a kínai gazdaságnak. Nagyon messze van attól, hogy akár a közepes jövedelem csapdájába beleessen, hiszen az ország még a közepes jövedelmet sem érte el. Éppen ezért a GDP-növekedési adat többet elfed, mint amennyit elárul. A kínai gazdaság nagyon komplex rendszer, hiába kapunk egy számot a növekedés mértékéről, abból nem derül ki, hogy hány százalékát adják például mesterséges intelligenciát fejlesztő startupok, és mennyire fogja vissza azt a szénbányák bezáratása. Kínában a gazdaság minőségi átállása párhuzamosan, több síkon zajlik: van, ahol a modernről a posztmodernre, de olyan is van, ahol a premodern gazdaságról még csak most állnak át a modernre. A lakosság negyven százaléka még mindig földműves. Ennek a harmada, fele a következő évtizedekben a városokba vándorol majd, ahol a mezőgazdaságból az iparba vagy a szolgáltatóiparba helyezkedik el. Több százmillió emberről beszélünk, akik, ha primitív módon is, de jelentősen hozzájárulnak a kínai gazdaság növekedéséhez.

– Kívülről meg lehet rengetni ezt a folyamatot?

– Már nem.

– A kereskedelmi konfliktus az Egyesült Államokkal évek óta tart, látszólag Donald Trump amerikai elnök megtalálta a módját annak, hogyan bírja jobb belátásra Pekinget.

– A kereskedelmi háború egy túlértékelt jelenség. Kína gazdasága nem csökken, hanem továbbra is növekszik, legfeljebb ez a növekedés kisebb mértékű. De még mindig hatszázalékos a bővülés, aminek nagyon sok ország örülne. Ami nem túlértékelt, az a kereskedelmi háború mögötti feszültség. Kína jelentős felemelkedése törvényszerűen konfliktusokat szül az Egyesült Államokkal, ha Donald Trump helyett másik amerikai elnök jön, akkor a kereskedelmi háború helyett más formában jelenik meg a feszültség. Az biztos, hogy a következő évtizedek erről a konfliktusról szólnak majd.

– Egyre kevésbé lehet megkerülni ezt a konfliktust harmadik országoknak, Magyarországot, a kelet-közép-európai régiót is egyre inkább beszippantja…

– Valójában már egész Európa részévé vált. Az Egyesült Államok komoly nyomást helyez az unióra, például hogy csatlakozzunk a Huawei bojkottjához, más Kína-ellenes lépésekhez. Az EU vezetői pedig továbbra is tökéletesen alkalmatlannak bizonyulnak, hogy bármilyen döntést hozzanak ez ügyben. Európa így választási helyzetbe került, ami kellemetlen: ha az Egyesült Államokat választjuk, akkor felmerül a kérdés, hogy miért támogatunk egy olyan országot, ami Európát is folyamatosan fenyegeti, szorongatja. De nem reális az a válasz, hogy az Egyesült Államokkal felmondjuk a szövetségünket és valamilyen módon átállunk Kínához.

– Kína mindenesetre látványosan igyekszik építeni kapcsolatait Európával. Idén két vezetői találkozó is lesz az EU és Kína között, Pekingben szervezik a tizenhét kelet-közép-európai országgal létrehozott csúcstalálkozót is. Lesz áttörés a kapcsolatokban?

– November 3-ig, az amerikai elnökválasztásig mindenki ki fog várni. Ez lesz 2020 legfontosabb politikai eseménye, addig nagy horderejű döntést senki nem fog hozni. Európa nem fogja elkötelezni magát anélkül, hogy látná, ki fogja vezetni az Egyesült Államokat a következő négy évben.

– Mi a helyzet a kelet-közép-európai országokkal kialakított 17+1 együttműködéssel? A hírek szerin idén már Hszi Csinping kínai elnök vezeti a projektet, ezzel nagyobb jelentőséget kap. Eddig azonban inkább csak abban a kontextusban lehetett hallani róla, hogy régiónk az EU megbontására törekszik.

– Eddig túl sok eredményt az együttműködés nem tudott felmutatni. Azt hiszem, a kínaiak maguk is meglepődtek, hogy mennyire széthúzó ez a régió. Valójában a saját munkájukat akarták megkönnyíteni azzal, hogy egy rendszerben kezelik a kapcsolatokat ezekkel a kis országokkal, végül épp fordítva sült el a dolog. Nem csoda, hogy amikor a nyugat-európai vezetők összevonták a szemöldöküket a kezdeményezés láttán, Kína inkább hanyagolta az együttműködést.

– Magyarország hogyan tudná használni ezt az együttműködést?

– Majdnem húsz éve uralkodik az a politikai csodavárás, miszerint egyszer eljön dollárpapa vagy jelen esetben jüanpapa, és kihúz minket a bajból. Ez mindig is megalapozatlan volt, Kína sem ígért soha ilyet. A magyar vezetők rosszul mérték fel a kínai szándékokat. Vannak alapvető kommunikációs problémák is, pedig ezek egyszerű, tanulható dolgok. A kínaiak tudják, hogyan éreztessék valakivel, hogy nincs nála fontosabb díszvendég a városban, ennek azonban nem lenne szabad bedőlni. Nincs bennük semmi rossz szándék, Kínában már ezer, kétezer éve is így tárgyaltak, de ezeket tudni kell értelmezni. Magyarország mindenekelőtt úgy tudná jövedelmezővé tenni a 17+1 együttműködést, ha saját ötletekkel állna elő. Ha pontosan tudná, hogy mit akar a kínaiaktól, és kezdeményezőbben lépne fel.

– Mire ez bekövetkezik, megfordul a közgondolkodás. A kutatói szféra Magyarországon is egyre inkább gazdaságbiztonsági aggályokról beszél, azt hangsúlyozza, hogy vigyázni kell a kínai beruházásokkal.

– Magyarországon a kutatói szféra túl sok angol nyelvű elemzést olvas. A Kína-kutatást is az angolszász világ uralja, ezért ezt vesszük át elsősorban. Ez nem feltétlenül baj, de érdemes leszögezni: egy Kína-kutató Magyarországon jó eséllyel ugyanazt olvassa, mint amerikai kollégája. Nyugati szakemberekkel, diplomatákkal érintkezve nap mint nap szembesülök azzal, hogy Magyarországról máris kialakult a kép, miszerint kifelé kacsintgatunk a nyugati szövetségi rendszerből, túlságosan közel kerültünk Kínához. Bár ez tényszerűen nem igaz, a látszat mégis ez. Ennek pont fordítva kellene történnie.

– Érdekes, hogy Kína sem tudja a saját narratíváját hatékonyabban terjeszteni a világban.

– Sok mindenben rengeteget fejlődtek, a nyugati világgal történő kommunikáció, szemléletformálás terén annyira nem. Ez persze fakad a pártállami működésből is: a nyugati tér meghódításához szükséges, posztmodern kommunikációs stratégiát nehéz sikeresen kidolgozni a Kínai Kommunista Párt propagandaosztályának egyik szürke irodájából.

NÉVJEGY

Salát Gergely sinológus a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd Pekingben folytatta középiskolai tanulmányait. Később tanult a Peking Egyetem jogi karán és több magyar felsőoktatási intézetben is, doktori disszertációját az ELTE bölcsészkarán védte meg. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi és Politikatudományi Intézetének vezetője. Az Orient Expressz című, kelet-ázsiai témájú podcast főszerkesztője. (B. V.)