Csernobil: amikor nem mondták, hogy maradjunk otthon

1986. április 26-ára virradóra robbanás volt a világ egyik legnagyobb atomerőművében.

Forrás: csernobil-archivum.hu

A csernobili tragédia kapcsán oly sok mindenről lehetne megemlékezni: a szörnyű halált halt tűzoltók és katonák szenvedéseiről, akik a reaktor közvetlen közelében oltották a tüzet bármiféle védőfelszerelés vagy figyelmeztetés nélkül; a kétnapos késéssel megkezdett kitelepítésekről, amely késlekedés ki tudja hány életet követelt hosszabb távon; a radioaktív felhőkről, amelyek körberepülték a földet, és állítólag nincs olyan pont a glóbuszon, ahová ne értek volna el; arról, hogy az elvtársak jobban féltek egymástól, mint a halált hozó részecskéktől az éterben, ezért mindenki azt várta, hogy majd a másik intézkedik; a hazug hírekről, amelyek folyamatosan bagatellizálták a tényeket, mert fontosabb volt a hatalom számára, hogy a tömegek „sugárzó arccal” felvonuljanak május elsején, mint hogy védjék az emberi életet. Ma sem tudjuk pontosan, hogy mennyi áldozata volt ennek a felfoghatatlan felelőtlenségnek, de nagy valószínűséggel százezrekben mérhető a számuk.

A glasznoszty meghirdetésének első nagy próbája volt a csernobili tragédia, amelyen a kommunista „szólásszabadság” azonnal megbukott. Hiába hirdettek szabadabb tájékoztatást Gorbacsov hatalomra kerülése után, az atomerőműben történtekről napokig teljes hírzárlat volt, amelyet csak az bontott meg, hogy nyugati mérőállomások beazonosították a jelentősen megemelkedett sugárszint forrását. Magyarországon sem volt ez másként, napokig csak bizonytalan pletykák terjedtek. A Központi Fizikai Kutatóintézet egyik munkatársa állítólag egy nyilvános telefonfülkéből hívott fel néhány óvodát, hogy figyelmeztessen a Nap erős sugárzására, amely veszélyes lehet a gyermekekre. Az első híradás két nappal a katasztrófa után hangzott el a Magyar Rádió késő esti híradójában a szerkesztő, Bedő Iván saját döntésére, amelyben a BBC információira támaszkodva beszéltek a robbanásról.

Fotó: csernobil-archivum.hu

A hír további terjesztését már a következő nap hajnalán letiltották. Az volt a pártvezetés állásfoglalása, hogy a tájékoztatás terén a szovjet iránymutatást követik, így a május elsejei felvonulást sem korlátozták, pedig a ma már napvilágot látott mérési adatokból tudjuk, hogy éppen ebben az időszakban volt a legmagasabb a sugárterhelés hazánkban. Jellemző, hogy a Honvédségi Szemle 1987 elején megjelent számában, amelyben összefoglalták Csernobil tanulságait, ezzel a mondattal kezdték a tanulmányt: „Még ma is igen gyakori téma az emberek közötti beszélgetésekben a csernobili atomerőmű 4. sz. blokkjában történt üzemzavar.” Háromnegyed évvel a tragédia után továbbra is egyszerű üzemzavarként minősítették a történteket, és a még ekkor is megemelkedett sugárzási szint ellenére úgy beszéltek a témáról, mint egy lezárt történetről. Pedig a katasztrófa hosszabb távú következményei csak ezután jelentkeztek.

Nem tudjuk, hány magyar ember életét követelte Csernobil, nem tudjuk hány honfitársunk szenvedett tartós egészségkárosodást a sugárzástól, de azt tudjuk, hogy az első magyar áldozatok azok a kamionsofőrök voltak, akik Kijev környékén jártak azokban a hetekben, és senki nem figyelmeztette őket a veszélyekre. Tudjuk, hogy a kárpátaljai magyarságot különösen súlyosan érintette a katasztrófa, hiszen közülük is vezényeltek likvidátornak embereket a legfertőzöttebb területre, és küldtek szakembereket a mentési munkálatokhoz.

Szöllősy Tibor técsői orvost ambuláns ellátásra rendelték a csernobili körzetbe. Semmi tájékoztatást, felkészítést vagy felszerelést nem kapott. Elbeszélése szerint hosszú napokig annyit sem tudtak a katasztrófáról, mint az anyaországi magyarok. Egy balesetről beszéltek csupán a sajtóban, azonban négy-öt nappal később jöttek a hírek arról, hogy tűzoltók haltak meg a helyszínen kapott fertőzésben: de mitől halhattak meg, ha nem is voltak ott a robbanáskor? – tették fel a kérdést az emberek. Szöllősyt a lezárt zónába irányították, ahonnan naponta kellett a sugárzás nagyságát jelentenie, de mérőműszert nem biztosítottak számára. A kollégái a segítségére siettek: „ha nyugodt a légkör, akkor általában két milliröntgent mérünk. Ha Csernobil felől fúj a szél, akkor feltornázhatja magát 2,1-re, 2,2-re, ha ellenirányból fúj, akkor lemegy 1,8-ra, 1,9-re.” – emlékezett vissza a magyar orvos. Ezután, ha adatokat vártak tőle, kiment az épület elé és megnedvesített ujját felemelve betájolta a szélirányt…

Hány életet lehetett volna megmenteni, ha a szovjet vezetésnek nem az a legnagyobb problémája, hogyan őrizzék meg a kommunista rendszer felsőbbrendűségének illúzióját? Hány ekkor még meg sem született gyermek betegségét lehetett volna elkerülni, ha az egymástól való félelem nem bénítja meg a döntéshozók reakcióit? És egyáltalán: az emberi mulasztás mennyiben volt vajon a sok évtizednyi diktatúra személyiséggyilkos légkörének a következménye? Sokszor feltett kérdések ezek, amelyekre sokféle válasz született már, de egy biztos: a kommunizmus bűneinek hosszú emberöltőkig eltüntethetetlen mementója marad az atomreaktor emberi életre alkalmatlan környéke – olvasható a Magyarságkutató Intézet írásában.