Krakkó I. – A város főterén

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Fotó: Krzysztof Jablonski

Az volt a baj, hogy későn érkeztem. Késő délután, és télen, amikor már hamar sötétedik, és hideg szél fúj az utcákon, nagyon hideg, metsző szél, a Kárpátok felől, persze, hogy onnét, a nagyon hideg, metsző szelek nemigen fújnak másfelől, tudjuk ezt régről.

A Royalban kerestem szállást, mindjárt a Wawel tövében. Több okom is volt erre. Először, hogy nem ismertem ezt a várost, csak szerelmes voltam belé, kamasz szerelemmel. S aztán mindjárt megszerettem ezt a Royalt is, hogy olyan patinás és zegzugos, kék bársonyszőnyegein uraságok és cselédlányok bűnös szerelme lappang és lopakodik... A vacsoraidő közeledtével konflisokat vártam, büszke lengyel urakkal és dámákkal, vártam a sok fényes tengelyt, cifra bakot, s egy a lelkem, még meg sem érkeztek, de én előre irigyeltem őket...

Vacsorálni már a sötéttel mentem. Találomra keresgéltem valami elmúlásszagú, kicsi helyet, ahol pompásan főznek, hadd egyen jót az a vándor még utoljára, hisz ki tudja, mit hoz a holnap, mi lesz egyáltalán. Ahol hideg, metsző szelek fújnak a Kárpátok felől, ott ez az okos jövőbe látás. Másfelől a garabonciások úgyis örök életűek, s táltossá válnak, ha kedvük tartja. És ha kedvük tartja, hát meghalni is szeretnek a garabonciások, az örök életűek, minden ok nélkül, csak hogy beszéljenek róluk. Ha pedig elmennek, könnyen szórják ám az átkot, érdemes hát tisztességesen megvendégelni őket.

Tudják ezt Krakkó városában is.

Vacsora végeztével gyertyát hozott asztalomhoz az asszonyság, elibém tette, révedni kicsit a lángba, amely sehol máshol nem világít így, csak mifelénk, a Moldva, Visztula és Duna táján, ha hideg, metsző szelek jönnek keletről, s marad nekünk a múlt, az időtlenség, a lélek ápolása, meg a séták gaz verte, nagy, közös temetőinkben... Fájdalmas, jóleső séták, meghitt varjúkárogás alatt.

Nem kérdezte, csak asztalomhoz ült. Szép, régi ember volt, hosszú, fekete köpönyegén még csillogott a kintről való hó. Mert hónak muszáj lennie ilyenkor, ne mondja senki, hogy nincsen stílusa az Úristennek. Nem csodálkoztunk egymáson. Úgyis olyan kevés már a magától értetődő dolog ebben a világban, akkor legalább azt a néhányat fogadjuk szótlanul, zaj nélkül. Nemrég még boszorkányon, ördögön, fordult farkason sem ütközött meg senki, de talán még az Istenen se, akkor meg minek csodálkozni, hogy ő itt van.

Hát hol lenne, ha nem éppen Krakkó városában?

S hogy kicsoda ő?

Erről majd egyszer értekezünk... Egyszer... Később talán.

Most csak hagyjuk, hogy mellénk szegődjék az úton. Az úton, mely Krakkó városán át vezet bennünket, s egy ilyen útban benne van majdnem az egész életünk...

Kezdjük akkor a Barbakan tövében, a grünwaldi csata emlékművénél. 1410 július 15-én az egyesült lengyel és litván hadak Grünwald és Ludwigsdorf között döntő győzelmet arattak a Német Lovagrend serege felett.

A Német Lovagrend akkor már több, mint száz esztendeje fenyegette Lengyelországot és Litvániát. S ez a csata volt a középkor egyik legvéresebb ütközete. A korabeli krónikások eléggé különbözően írják le az eseményeket, de nagyjából negyvenezer halott maradt a csatatéren. S ez a negyvenezer halott vetett véget jó időre a Drang nach Osten nagy-nagy álmának...

A csatában sok náció fiai harcoltak. A litvánok még tatár lovassággal is erősítették magukat, ezeket a tatárokat Dzsalál ad-Dín vezette. De ott harcolt a lengyel-litván sereg oldalán sok moldvai román is, akiket Sándor fejedelem vezetett. De ott harcoltak a cseh husziták is Jan Zizka parancsolata alatt, orosz és ukrán volontérek és zsoldosok, s a már emlegetett Jan Dlugosz említést tesz bizonyos harcoló alemannokról, vagyis svájciakról. Más történetírók tudni vélik, hogy magyarok is harcoltak a lengyelek oldalán, annak ellenére, hogy Magyarország akkor hivatalosan a Német Lovagrendet támogatta. A lovagrend serege teljesen megsemmisült. Halálát lelte Ulrich von Jungingen nagymester is, akit lengyel parasztok vertek agyon menekülés közben. S odalett a rend marsallja, két nagykomturja és kincstárnoka. Csak Werner von Tettinger komtur élte túl a mészárlást, ő vitte a vereség hírét Marienburgba.

Hát ennek a csatának állít emléket a Barbakán előtti szoborcsoport, s a földre hullott teuton kereszt, amely felett a győző, Jagelló Ulászló áll lován. S érdekességképpen jegyezzük meg: ezt az emlékművet a megszálló német csapatok azonnal eltávolították helyéről. Ennek legalább van valami mentálisan magyarázható oka. De azután a szovjetek is elvitették, mert túlságosan hazafiasnak találták. Istenem... Mi mindenre volt képes a huszadik század...

Aztán a Barbakán előtt elcsilingel egy piros és egy kék villamos, s a csilingelés felkölti a históriát.

Nagyot nyújtózik a história, és megbámulja a Barbakánt. A Flórián kaput védő körbástyát még a XV. század végén építették a török ellen. A város egyik védőszentje Szent Flórián. Az ő nevét viseli a városkapu, az ő képe díszíti a kapu belsejét. Ettől a kaputól indult a királyok útja, vagyis itt haladtak át a lengyel uralkodók, amikor a Wawelbe mentek, koronázásukra.

Ezen a kapun érkezett 1576 húsvét hétfőjén Báthory István erdélyi fejedelem, hogy fejére tegyék a lengyel koronát. Bevonulása igazi esemény volt, mert a fejedelem díszes kísérettel érkezett, katonái létszámát pedig úgy „szaporította”, hogy különös alakzatokba rendezte őket. A szemtanú, Stanislaw Sarnicki így számol be az eseményről: „Midőn a legfenségesebb I. István, Isten kegyelméből király bevonult Krakkóba a koronázásra 1576 húsvét hétfőjén,, felette díszes és számos kísérettel mutatkozott; és hogy a kíváncsi emberek, ahogy szokták, ne tudják megszámolni, és hogy nagyobbnak látsszon, hosszan, katonánként vonultak a Flórián utcán, és az utolsó század olyan kunsztot csinált, hogy akik a házakban állva elkezdték számolni, a végén úgy összekavarták a rombusz miatt, hogy senki sem tudta eltalálni, a számukat, csak az, aki járatos volt Polybus művészetében.”

Rombusz alakzatban lovagoltatta tehát kíséretét Báthory István fejedelmünk a Flórián utcán a Wawel felé menet.

Mi nem tudunk rombusz alakzatba felfejlődni ezen a délelőttön. Mi csak időt tapogatni tudunk a Flórián utcán...

Hát tapogatjuk az időt, tapogatjuk a múltat, tapogatjuk az elmúlott korok nagyszerűségét.

Megtapogatjuk a kaputól jobbra az Urunk Színeváltozása templomot. Kicsike templom ez, ölbe is vehető. Ahogy ölbe vehető az egész élet. S a Flórián utca suttogása...

Suttog a Flórián utca.

Azt suttogja, hogy a jelen csak egy béka, hiába fújta fel magát ökörré...

Ha felfelé nézel, ott a múlt és a suttogás. Ha pedig szemmagasságban nézelődsz, láthatod a jelent.

A jelen a Twin Peaks tatoo szalon, egy gyönyörűséges régi ház alsó szintjén. Ugyanis minden kor kitölti a rendelkezésére álló teret. S amikor megérkezik a jelennel kitöltött térbe az atavizmus, akkor már közel a vég. S bizony, egyszer majd el kell gondolkodnunk azon, fiaink és unokáink miért tetoválják tele önmagukat jelekkel és szimbólumokkal, amelyeknek a jelenben nincsen semmi igazi jelentése, sem pedig mágikus ereje. S vajon hogyan fognak kinézni a leányaink, akiknek most delfin van a mellén, amiből nagymama korukra giliszta lesz majd.

S hogy egyáltalán: akarnak ők nagymamák lenni?

Mindegy no...

Most a múlt vezet bennünket, nem a gyalázatos jelen.

Kézen fog a múlt a Flórián utcán, a főtér felé menet, s elirányít a 41. számú házhoz.

Jan Matejko háza volt ez egykoron.

Jan Matejko pedig a lengyelek nagy nemzeti festője, aki 1873 és 1893 között ebben a házban élt. S akkora festő volt Matejko, hogy még Ferenc József is meglátogatta, amikor itt járt. S volt egyszer egy kiállítása Budapesten is Matejkonak, ahol valamiért az a képe volt a legnépszerűbb, amelyen Báthory István lengyel király látható, amint fogadja a legyőzött bojárok alázatos hódolatát. Fene se érti, miért éppen ez a kép... Fene se érti a magyarok nagy lelkét, ugye... Legfeljebb ha a lengyelek...

Végül aztán, szinte félve, de az ember csak beér a krakkói főtérre.

Előbb csak úgy álldogáljunk.

Nézegessük. Szagolgassuk. Próbáljuk elhinni a látványt. Most még csak úgy, messziről...

Nézzük messziről a Mária templomot, a Posztócsarnokot.

Nézzük messziről Adam Mickiewicz szobrát a tér közepén.

Mondják, ő a lengyel Petőfi. Könnyű persze ilyesféléket mondani, mert nagyot nem téved az ember, s jól is esik mindenkinek. Meg aztán, erre azt is lehet mondani, hogy Mickiewicz a magyar Petőfi – és akkor minden le van kerekítve anélkül, hogy akár Petőfiről, akár Mickiewiczről tudnánk bármit is. Úgyhogy inkább tudjunk valamit. Legalább ennyit:

„Magyar honpolgárok! Kezetekben a világ jövője. Ha sikerül letépnetek a győzelem gyümölcsét, mint ahogy ki tudtátok érdemelni annak babérjait, győzelmetek az európai szabadság győzelme lesz. Bárcsak mentene meg benneteket a szabadság szelleme, mely mindnyájunkat áthat, minden cselekvéstől, az igazságosság és a jog örök ellenségeivel való minden kompromisszumtól... Semmiféle egyezkedést! Előre! Ismeritek jól ezt a jelszót. Hányszor hallottátok rettenthetetlen vezéretek, a hős Kossuth szájából!

Előre! magatokért, a szlávokért, a németekért, az olaszokért!

Előre! Még egy lépés, és egész Európa megremeg!”

1848-ban írta ezt nekünk Mickiewicz. S már csak azért sem tudjuk soha megköszönni, mert lassan saját múltunkhoz sincsen semmi közünk. De Krakkó főterén állva elmormolhatunk egy verset is tőle...

„A végtelen zöldben: virágsziget,

innen kocsim fű-áradatba gördül:

a zöld hullám fölkapja, szinte földül,

hinár fog, és az ár előbbre vet.

Se hang, se fény. Haladnunk nem lehet.

A tájra vak homály és néma csend gyül;

csak a szél suttog, a fák lombja rezdül,

s a Dnyeszter csobban, csillog és remeg.

A magasból, hová sólyom se látna,

darvak fojtott sírása hull a tájra;

bogár búvik: a fű halkan zizeg.

Sűrű bozótban gyors kígyó sziszeg.

A távolból szülőföldem szavát lesem: hiába!...

Mennem kell tovább.”

Ó, hát persze... Mindig menni kell tovább...

Ez az örök közép-európai létezés. Mindig menni tovább. Menni Segesvár mellé, a dzsidás fegyvere elé... Menni Rodostóig, örökre... Menni Torinóig, aztán New Yorkig – mindig csak menni...

Menni kell tovább...

S valahol majd elibénk áll a halál. Halál úr... Mickiewicz Isztambulig ment, hogy megtalálja. S megtalálta. S elvitte Mickiewiczet a kolera, de most mégis itt van, itt sétál Krakkóban.

S szereti a főteret, persze, hogy szereti. Mégis csak ez Európa legszebb főtere. Bizony, még a Szent Márk térnél is szebb – ráadásul itt otthon vagyunk mi is.

De Mickiewicz a Maly Rynekre jár mégis a legszívesebben.

Mert ide nem jár senki sem. Még az útikönyvek sem írnak róla.

Pedig itt van, mindjárt Főtér mögött.

És szép...

Itt látták egyszer, még egyszer, legutoljára, ahogy kikocsizott a tizenkilencedik század...

Kikocsizott a tizenkilencedik század, s vitte magával Mickiewiczet, Petőfit, vitte az igazi férfiakat és asszonyokat, vitte az igazi hősöket, vitte a hiteket és reményeket, vitte a szabadság ígéretét, vitte-vitte a maradék igazi életet, az emberiség múltját, vitte a hagyományt és a tiszteletet, a jó kedélyt, a jó bort és a savanyúvizes palackokat, vitte a ferblit, a máriást, a jó levegőt, a romantikát, vitte Chopen mazúrját, vitte az emigráns lengyeleket s az abszintot, a jó, méregerős, haragoszöld abszintot – s vitte a sírást, a közép-európai kitaszítottságot és elüldözöttséget, vitte-vitte a mégis életet s az örök megmaradást...

Itt látták, legutoljára, a krakkói kis piactéren.

Nem nézett hátra, nem nézett vissza – de mintha intett volna.

S intésében benne volt, hogy lesz még egyszer igazi élet a világon.

Benne volt az intésében, hogy majd még visszatér egyszer – s bár nem tudja senki sem, hogy mikor, de biztosan hamarább, mint az utolsó ítélet...

Hát várjuk.

S erőt gyűjtve itt eredünk majd a nyomába, Krakkó főterén, Krakkó utcáin, Krakkó múltjában, Krakkó lelkében.

Most csak elrepülünk kicsit, a leszálló estével.

Valahol terítik asztalunkat, s csurran a jó sör habja... De holnap találkozunk. Ha lesz még holnap egyáltalán...