Krakkó I. – A város főterén

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Fotó: Krzysztof Jablonski

Hát hol lenne, ha nem éppen Krakkó városában?

S hogy kicsoda ő?

Erről majd egyszer értekezünk... Egyszer... Később talán.

Most csak hagyjuk, hogy mellénk szegődjék az úton. Az úton, mely Krakkó városán át vezet bennünket, s egy ilyen útban benne van majdnem az egész életünk...

Kezdjük akkor a Barbakan tövében, a grünwaldi csata emlékművénél. 1410 július 15-én az egyesült lengyel és litván hadak Grünwald és Ludwigsdorf között döntő győzelmet arattak a Német Lovagrend serege felett.

A Német Lovagrend akkor már több, mint száz esztendeje fenyegette Lengyelországot és Litvániát. S ez a csata volt a középkor egyik legvéresebb ütközete. A korabeli krónikások eléggé különbözően írják le az eseményeket, de nagyjából negyvenezer halott maradt a csatatéren. S ez a negyvenezer halott vetett véget jó időre a Drang nach Osten nagy-nagy álmának...

A csatában sok náció fiai harcoltak. A litvánok még tatár lovassággal is erősítették magukat, ezeket a tatárokat Dzsalál ad-Dín vezette. De ott harcolt a lengyel-litván sereg oldalán sok moldvai román is, akiket Sándor fejedelem vezetett. De ott harcoltak a cseh husziták is Jan Zizka parancsolata alatt, orosz és ukrán volontérek és zsoldosok, s a már emlegetett Jan Dlugosz említést tesz bizonyos harcoló alemannokról, vagyis svájciakról. Más történetírók tudni vélik, hogy magyarok is harcoltak a lengyelek oldalán, annak ellenére, hogy Magyarország akkor hivatalosan a Német Lovagrendet támogatta. A lovagrend serege teljesen megsemmisült. Halálát lelte Ulrich von Jungingen nagymester is, akit lengyel parasztok vertek agyon menekülés közben. S odalett a rend marsallja, két nagykomturja és kincstárnoka. Csak Werner von Tettinger komtur élte túl a mészárlást, ő vitte a vereség hírét Marienburgba.

Hát ennek a csatának állít emléket a Barbakán előtti szoborcsoport, s a földre hullott teuton kereszt, amely felett a győző, Jagelló Ulászló áll lován. S érdekességképpen jegyezzük meg: ezt az emlékművet a megszálló német csapatok azonnal eltávolították helyéről. Ennek legalább van valami mentálisan magyarázható oka. De azután a szovjetek is elvitették, mert túlságosan hazafiasnak találták. Istenem... Mi mindenre volt képes a huszadik század...

Aztán a Barbakán előtt elcsilingel egy piros és egy kék villamos, s a csilingelés felkölti a históriát.

Nagyot nyújtózik a história, és megbámulja a Barbakánt. A Flórián kaput védő körbástyát még a XV. század végén építették a török ellen. A város egyik védőszentje Szent Flórián. Az ő nevét viseli a városkapu, az ő képe díszíti a kapu belsejét. Ettől a kaputól indult a királyok útja, vagyis itt haladtak át a lengyel uralkodók, amikor a Wawelbe mentek, koronázásukra.

Ezen a kapun érkezett 1576 húsvét hétfőjén Báthory István erdélyi fejedelem, hogy fejére tegyék a lengyel koronát. Bevonulása igazi esemény volt, mert a fejedelem díszes kísérettel érkezett, katonái létszámát pedig úgy „szaporította”, hogy különös alakzatokba rendezte őket. A szemtanú, Stanislaw Sarnicki így számol be az eseményről: „Midőn a legfenségesebb I. István, Isten kegyelméből király bevonult Krakkóba a koronázásra 1576 húsvét hétfőjén,, felette díszes és számos kísérettel mutatkozott; és hogy a kíváncsi emberek, ahogy szokták, ne tudják megszámolni, és hogy nagyobbnak látsszon, hosszan, katonánként vonultak a Flórián utcán, és az utolsó század olyan kunsztot csinált, hogy akik a házakban állva elkezdték számolni, a végén úgy összekavarták a rombusz miatt, hogy senki sem tudta eltalálni, a számukat, csak az, aki járatos volt Polybus művészetében.”

Rombusz alakzatban lovagoltatta tehát kíséretét Báthory István fejedelmünk a Flórián utcán a Wawel felé menet.

Mi nem tudunk rombusz alakzatba felfejlődni ezen a délelőttön. Mi csak időt tapogatni tudunk a Flórián utcán...

Hát tapogatjuk az időt, tapogatjuk a múltat, tapogatjuk az elmúlott korok nagyszerűségét.

Megtapogatjuk a kaputól jobbra az Urunk Színeváltozása templomot. Kicsike templom ez, ölbe is vehető. Ahogy ölbe vehető az egész élet. S a Flórián utca suttogása...

Suttog a Flórián utca.

Azt suttogja, hogy a jelen csak egy béka, hiába fújta fel magát ökörré...

Ha felfelé nézel, ott a múlt és a suttogás. Ha pedig szemmagasságban nézelődsz, láthatod a jelent.

A jelen a Twin Peaks tatoo szalon, egy gyönyörűséges régi ház alsó szintjén. Ugyanis minden kor kitölti a rendelkezésére álló teret. S amikor megérkezik a jelennel kitöltött térbe az atavizmus, akkor már közel a vég. S bizony, egyszer majd el kell gondolkodnunk azon, fiaink és unokáink miért tetoválják tele önmagukat jelekkel és szimbólumokkal, amelyeknek a jelenben nincsen semmi igazi jelentése, sem pedig mágikus ereje. S vajon hogyan fognak kinézni a leányaink, akiknek most delfin van a mellén, amiből nagymama korukra giliszta lesz majd.

S hogy egyáltalán: akarnak ők nagymamák lenni?

Mindegy no...

Most a múlt vezet bennünket, nem a gyalázatos jelen.

Kézen fog a múlt a Flórián utcán, a főtér felé menet, s elirányít a 41. számú házhoz.

Jan Matejko háza volt ez egykoron.

Jan Matejko pedig a lengyelek nagy nemzeti festője, aki 1873 és 1893 között ebben a házban élt. S akkora festő volt Matejko, hogy még Ferenc József is meglátogatta, amikor itt járt. S volt egyszer egy kiállítása Budapesten is Matejkonak, ahol valamiért az a képe volt a legnépszerűbb, amelyen Báthory István lengyel király látható, amint fogadja a legyőzött bojárok alázatos hódolatát. Fene se érti, miért éppen ez a kép... Fene se érti a magyarok nagy lelkét, ugye... Legfeljebb ha a lengyelek...

Végül aztán, szinte félve, de az ember csak beér a krakkói főtérre.

Előbb csak úgy álldogáljunk.

Nézegessük. Szagolgassuk. Próbáljuk elhinni a látványt. Most még csak úgy, messziről...

Nézzük messziről a Mária templomot, a Posztócsarnokot.

Nézzük messziről Adam Mickiewicz szobrát a tér közepén.

Mondják, ő a lengyel Petőfi. Könnyű persze ilyesféléket mondani, mert nagyot nem téved az ember, s jól is esik mindenkinek. Meg aztán, erre azt is lehet mondani, hogy Mickiewicz a magyar Petőfi – és akkor minden le van kerekítve anélkül, hogy akár Petőfiről, akár Mickiewiczről tudnánk bármit is. Úgyhogy inkább tudjunk valamit. Legalább ennyit:

„Magyar honpolgárok! Kezetekben a világ jövője. Ha sikerül letépnetek a győzelem gyümölcsét, mint ahogy ki tudtátok érdemelni annak babérjait, győzelmetek az európai szabadság győzelme lesz. Bárcsak mentene meg benneteket a szabadság szelleme, mely mindnyájunkat áthat, minden cselekvéstől, az igazságosság és a jog örök ellenségeivel való minden kompromisszumtól... Semmiféle egyezkedést! Előre! Ismeritek jól ezt a jelszót. Hányszor hallottátok rettenthetetlen vezéretek, a hős Kossuth szájából!

Előre! magatokért, a szlávokért, a németekért, az olaszokért!

Előre! Még egy lépés, és egész Európa megremeg!”

1848-ban írta ezt nekünk Mickiewicz. S már csak azért sem tudjuk soha megköszönni, mert lassan saját múltunkhoz sincsen semmi közünk. De Krakkó főterén állva elmormolhatunk egy verset is tőle...

„A végtelen zöldben: virágsziget,

innen kocsim fű-áradatba gördül:

a zöld hullám fölkapja, szinte földül,

hinár fog, és az ár előbbre vet.

Se hang, se fény. Haladnunk nem lehet.

A tájra vak homály és néma csend gyül;

csak a szél suttog, a fák lombja rezdül,

s a Dnyeszter csobban, csillog és remeg.

A magasból, hová sólyom se látna,

darvak fojtott sírása hull a tájra;

bogár búvik: a fű halkan zizeg.

Sűrű bozótban gyors kígyó sziszeg.

A távolból szülőföldem szavát lesem: hiába!...

Mennem kell tovább.”

Ó, hát persze... Mindig menni kell tovább...

Ez az örök közép-európai létezés. Mindig menni tovább. Menni Segesvár mellé, a dzsidás fegyvere elé... Menni Rodostóig, örökre... Menni Torinóig, aztán New Yorkig – mindig csak menni...

Menni kell tovább...

S valahol majd elibénk áll a halál. Halál úr... Mickiewicz Isztambulig ment, hogy megtalálja. S megtalálta. S elvitte Mickiewiczet a kolera, de most mégis itt van, itt sétál Krakkóban.

S szereti a főteret, persze, hogy szereti. Mégis csak ez Európa legszebb főtere. Bizony, még a Szent Márk térnél is szebb – ráadásul itt otthon vagyunk mi is.

De Mickiewicz a Maly Rynekre jár mégis a legszívesebben.

Mert ide nem jár senki sem. Még az útikönyvek sem írnak róla.

Pedig itt van, mindjárt Főtér mögött.

És szép...

Itt látták egyszer, még egyszer, legutoljára, ahogy kikocsizott a tizenkilencedik század...

Kikocsizott a tizenkilencedik század, s vitte magával Mickiewiczet, Petőfit, vitte az igazi férfiakat és asszonyokat, vitte az igazi hősöket, vitte a hiteket és reményeket, vitte a szabadság ígéretét, vitte-vitte a maradék igazi életet, az emberiség múltját, vitte a hagyományt és a tiszteletet, a jó kedélyt, a jó bort és a savanyúvizes palackokat, vitte a ferblit, a máriást, a jó levegőt, a romantikát, vitte Chopen mazúrját, vitte az emigráns lengyeleket s az abszintot, a jó, méregerős, haragoszöld abszintot – s vitte a sírást, a közép-európai kitaszítottságot és elüldözöttséget, vitte-vitte a mégis életet s az örök megmaradást...

Itt látták, legutoljára, a krakkói kis piactéren.

Nem nézett hátra, nem nézett vissza – de mintha intett volna.

S intésében benne volt, hogy lesz még egyszer igazi élet a világon.

Benne volt az intésében, hogy majd még visszatér egyszer – s bár nem tudja senki sem, hogy mikor, de biztosan hamarább, mint az utolsó ítélet...

Hát várjuk.

S erőt gyűjtve itt eredünk majd a nyomába, Krakkó főterén, Krakkó utcáin, Krakkó múltjában, Krakkó lelkében.

Most csak elrepülünk kicsit, a leszálló estével.

Valahol terítik asztalunkat, s csurran a jó sör habja... De holnap találkozunk. Ha lesz még holnap egyáltalán...