„Gázában olyan, mint ketrecben élni”

Egy palesztin diák mesélt arról lapunknak, milyen a Gázai övezetben felnőni.

Légicsapásban szétrombolt épület a palesztin városban Fotó: Suhaib Salem Forrás: Reuters

A Gázai övezetben sosem tart sokáig a nyugalom. Még meg sem kezdődött az újjáépítés a 248 palesztin és 12 izraeli életét követelő májusi, úgynevezett rakétaháború után, az izraeli légierő a hét végén ismét bombázta a várost. A hivatalos tájékoztatás szerint a hadsereg az övezetet uraló Hamász rakétagyártó műhelyére, egy kiképzőtelepre, egy fegyverraktárra és egy terrorcélokat szolgáló alagútra mért csapást.

Gumiabroncsokat égető palesztin tüntetők a Gázai övezet határán
Fotó: Mohamed Szaber

– Háború?! Ez nem háború volt, hanem agresszió! Nekünk nincsenek F–16-osaink és amerikai fegyvereink – fakadt ki Ahmad, egy Gázából származó, Magyarországon tanuló palesztin diák, akit lapunk arról kérdezett, hogyan élte meg több száz kilométeres távolságról a májusban történteket. – Ebben a tizenegy napban szinte nem is ettem, alig aludtam, mert tudtam, bármikor meghalhat a családom – emlékezett vissza a nehéz időszakra. Pontosan tudta, hogy rokonai min mennek keresztül, hiszen a 2014-es háborút még a Gázai övezetben vészelte át, és olykor hajszálon múlt az élete. – Egyik nap figyelmeztettek minket, hogy izraeli légi csapás közeledik. Azonnal menekültünk. Nem sokkal később nyolc rakéta csapódott be a környéken. Mikor a romokon és repeszeken át visszatértünk, az otthonunk épségben volt. 

A szobámban viszont egy fel nem robbant lövedék várt rám 

– idézte fel az egyik támadást.

Palesztin asszony a májusi légicsapás után a Gázai övezetben
Fotó: Adel Hana

Az idei konfliktus során a Gázai övezetből több mint négyezer rakétát lőttek ki Izraelre, melyek többségét hatástalanította a Vaskupola légvédelmi rendszer, de 12 izraeli így is életét veszítette. – A Hamász csak megvédi magát. Ne felejtsük el, hogy egyáltalán mi vezetett a feszültséghez! Az al-Aksza mecsetnél történt izraeli provokáció és a jeruzsálemi palesztinok kilakoltatása – vette védelmébe az övezetet uraló szervezetet Ahmad. A sok országban terrorszervezetként nyilvántartott Hamász uralma alatt elmondása szerint az élet nem olyan, mint azt sokan képzelik. – Nem állig felfegyverkezve mászkálnak az utcán. Ők kormányoznak. Rend van és biztonság – festette le a mindennapokat. Azt viszont ő is elismerte, hogy a szervezet legnagyobb hibája, hogy diplomáciája nem létezik.

Olyan, mint egy ketrecben élni 

– magyarázta, hogy érezte magát a blokád alá zárt, Budapestnél is kisebb területen, ahol az útleveled fabatkát sem ér, az izraeli határ zárva, az egyiptomi pedig negyedévente, ha megnyílik. És ő még szerencsésnek mondhatja magát: miközben a munkanélküliség régóta ötven százalék fölötti, a szülei dolgoztak, nyitott szellemű családban, jó társaságban nőtt fel, iskolába járhatott. – Legfeljebb napi hét órára van áram, így sokszor gyertyafénynél tanultam – ecsetelte a továbbtanulás rögös útját. A munka végül kifizetődött, kiváló tanulmányi eredményeinek hála sikerült kitörnie, a Stipendium Hungaricum-ösztöndíjprogram segítségével néhány éve Magyarországon tanulhat. – Hiányzik a hazám, a rokonaim. De az elmondásuk alapján most még rosszabb a helyzet, mint amikor eljöttem. Odahaza haszontalan vagy és korlátozott. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy visszatérjek. És Magyarországnak is meg akarom hálálni, amit kaptam – számolt be terveiről.

És a megoldás? Ahmad szerint szabadság és méltóság, önálló, független Palesztina nélkül nem lehet béke. – Sok barátot elveszítettem. Volt, aki a szemem láttára halt meg. Nem felejtem el őket. Te mit tennél? Bosszút állnál vagy imádkoznál Allah bosszújáért – tárta szét karjait.