– Mit mesélnek a tálib uralomról Afganisztánból?
– Még többnyire működik az internet az országban, így szerencsére tudom tartani a kapcsolatot a kinti ismerőseimmel. Kérdés, hogy még meddig, hiszen az elektromos áram jelentős része a szomszédos államokból: Tádzsikisztánból, Üzbegisztánból és Türkmenisztánból érkezik, és egyelőre nem tudni, az új tálib hatalom meddig képes fizetni nekik. Főleg, hogy mindenki arról panaszkodik, teljesen összeomlott a gazdaság. Eddig ugyanis Afganisztán évi négy-öt milliárd dollár külföldi segélyt kapott, ez volt a gazdaság motorja, és ebből fedezték az állami apparátusban dolgozó mintegy kétmillió ember fizetését. De most, hogy elzárták a pénzcsapokat, közülük négy hónapja senki nem kapott egy fillért sem. Lassan már az alapvető termékeket sem engedhetik meg maguknak. Az árak elszálltak, míg egy üveg olajat két hónapja tíz dollárért lehetett kapni, most 25 dollárért.
– Milyen volt a 90-es évek végének tálib uralma alatt felnőni?
– Sötét időszak volt. Emlékszem, kötelezően turbánt kellett viselnünk, és iskola helyett úgynevezett madraszákba jártunk, ahol lényegében terroristáknak neveltek volna minket. A táliboknál ugyanis vidéken létezik egyfajta sorkötelezettség: minden járás hadurának meghatározott számú harcost kell kiállítania. Ha valaki közülük meghal, a helyébe azonnal új embert kell küldeni.
Volt rá példa, hogy az egyik napon koporsóban tért haza egy fiú, mire testvérének gyászolni sem volt ideje, máris mennie kellett a harcmezőre.
– Hisz abban, hogy azóta megváltoztak?
– A tálibok most a szelídebb arcukat mutatják. De kérdezem én: azok a tálibok, akik az elmúlt húsz évben több ezer terrortámadást követtek el, hogy változtak meg hirtelen? Egyik pillanatról a másikra mérsékeltek lettek?
Én nem hiszem! Csak nézzünk rá a felvételekre: minden »barátságos« vezetőjük mögött tíz állig felfegyverzett, szakállas harcos áll.
Nem beszélve a megannyi jelentésről, amely rácáfol a szavaikra. Nem egy, nem két esetről hallottam például, hogy a nőket, akik a rendőrségnek dolgoztak, kihurcolták a házuk elé, és a családjuk előtt agyonlőtték. Ezzel csak egyetlen dolgot akarnak üzenni: „add fel, vagy a sorsod a biztos halál”! Miért is változnának meg? A tálibok most meg vannak győződve arról, hogy a világon nincs az a hatalom, amely legyőzhetné őket.
– Számíthatunk újabb menekülthullámra?
– Az a több százezres hullám, amely máris elindult Irán és Pakisztán irányába, Európát is el fogja érni. Nem csupán Törökország felől, de Oroszországon, Belaruszon, Ukrajnán keresztül is. És mások is követni fogják őket. Tömegek, értelmiségiek, akik már az elmúlt húsz évben nőttek fel, és nem kérnek a tálib uralomból. Úgy tudom, Afganisztánban a városokban az utcák tele vannak eladásra kínált bútorokkal. Hogy pénzzé teszik az értékeiket, a biztos jele annak, hogy az útra gyűjtenek. Így volt ez már a 90-es években is.
– Miért vallott kudarcot az amerikai nemzetépítés?
– Azért, mert az elgondolás is hibás volt: ott már létezett egy nemzet. Az Egyesült Államok még meg sem született, amikor Afganisztán már régi múltra tekintett vissza. Persze az országban sokféle nép él, de a kultúránk, a vallásunk közös. Nagyjából 2006-tól, miután lerakták a demokrácia alapjait, és a tálibok az ország alig öt százalékát uralták, mégis mi szükség volt az amerikai jelenlétre? Oszama bin Laden is Pakisztánban bujkált! Innentől kezdve lassan a társadalmi hangulat is átalakult, és egyre többen értettek egyet a tálibokkal, akik megszállóként tekintettek az amerikaiakra.
A magyar kormányban nagyra tartom, hogy nem tűri a külföldi beavatkozást, megvédi a magyar érdekeket. Ez Afganisztánban nem történt meg.
Az Egyesült Államok végül csak egy bábkormányt alakított, hogy mindenbe beleszólhasson. Még a csalások felett is szemet hunyva az ország élére a saját emberüket állították. (Asraf Gáni 2014-től 2021-ig volt elnök, tanulmányait a tengerentúlon végezte, és több évtizedet élt az Egyesült Államokban – a szerk.) Afganisztán külpolitikáját Oroszország, Kína és Irán ellen hangolták, ami teljesen ellentétes volt érdekeinkkel.
– Joe Biden azt mondta, ezt a harcot az afgánoknak kell megvívniuk. Ehhez képest puskalövés nélkül esett el Kabul. Mi szegte harci kedvüket?
– Már az óriási csalódottságot okozott, hogy az amerikaiak tárgyalóasztalhoz ültek a tálibokkal, ráadásul úgy, hogy annál az afgán kormány nem kapott helyet. Aztán 2020-ban megállapodtak, hogy nem támadják egymást, de közben elvárták, hogy a kormányerők is álljanak le az offenzívákkal. Egy másik feltétel az volt, hogy az afgán igazságszolgáltatás megkerülésével szabadon kellett engedni hatezer képzett tálib harcost, akik örömmel tértek vissza a frontra. Közben lefejezték a hadsereg vezetését, akik még tudták, hogy kell harcolni a tálibok ellen. A veterán tábornokokat idő előtt nyugalmazták, helyükre fiatal, tapasztalatlan, külföldön tanult, olykor civil végzettségű katonák kerültek. Egyrészt a korrupció, másrészt a félelem a kényszeres központosítás miatt. Ebben a helyzetben a tálibok előbb elfoglalták a vidéki területeket, a körbezárt csapatokat pedig kivéreztették. Magukra hagyva, elcsigázva, az erősítés reménye nélkül, úgy, hogy még fizetést sem kaptak, a katonák inkább letették a fegyvert. Mivel a hatalom egyetlen kézben összpontosult, amikor az elnök elmenekült, minden egy pillanat alatt összeomlott. Amit húsz év alatt felépítettünk, semmivé lett.
Borítókép: Bach Máté
