– Kijev az utóbbi években több olyan törvényt is bevezetett, amely jelentős mértékben korlátozza az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek, köztük a kárpátaljai magyarság alapvető jogait az anyanyelven történő oktatás és a mindennapi nyelvhasználat terén. Mi áll ezeknek a lépéseknek a hátterében?
– Ezek a lépések azután történtek, hogy Oroszország bekebelezte a Krím félszigetet, és Ukrajna keleti részén harccselekmények indultak be, komoly konfliktusövezet rajzolódott ki – és ennek még most sem látjuk a végét. Az Oroszország és Ukrajna közötti korábbi barátság, együttműködés helyett egy ellenséges viszony alakult ki, és az ukrán politika azt gondolja, hogy minden, ami orosz, az rossz. Úgy vélik a politikusaik, hogy azt a veszélyt, hogy az oroszok által lakott területek esetleg leszakadjanak Ukrajnától vagy Oroszország ugyanúgy annektálja ezeket a területeket, mint a Krímet, úgy lehet megelőzni, hogy az orosz ajkú kisebbséget – amely tízmillióra becsülhető – asszimilálják a nyelvében is. Tehát az orosz nyelvet ki kell szorítani onnan, ahonnan csak lehet, az oktatásból, a mindennapi életből, és a státusát, amelyet egyébként az ukrán alkotmány 10. cikkelye garantál, el kell venni.
– Ugyanilyen hátrányosan érintett az összes többi, Ukrajnában élő kisebbség is?
– A törvényekben nem szerepel külön, hogy azok leginkább az oroszok ellen irányulnak, tehát egy kalap alatt minden nemzeti kisebbség elszenvedi ezt a politikát. Négy év alatt négy törvény szűkítette le az Ukrajnában élő kisebbségek jogait: a 2017-es, oktatásról szóló törvény, a 2019-es, az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról szóló törvény, a 2020-ban elfogadott, a teljes általános középfokú oktatásról szóló törvény, illetve a 2021-ben elfogadott, őshonos népekről szóló törvény. Kialakult egyfajta kasztrendszer Ukrajnában: van egy népcsoport, az ukrán, amelyiknek nyelvhasználatában mindent szabad, az oktatásban – az óvodától a felsőoktatásig – az anyanyelvükön tanulhatnak az ukrán gyerekek, és használhatják a nyelvüket az élet minden területén. A másik népcsoport azokat a nemzeti kisebbségeket foglalja magában, amelyeknek az anyanyelve európai uniós hivatalos nyelv, ide tartoznak a magyarok, a románok, a lengyelek, a szlovákok, a bolgárok stb. Nekik joguk van az oktatásban az elemi iskolában használni az anyanyelvet, de ötödik osztálytól kezdve már át kell térniük az ukrán nyelvi oktatásra. Továbbá vannak azok a kisebbségek, amelyeknek az anyanyelve nem EU-s hivatalos nyelv, ide tartoznak az oroszok, akiknek nincs joguk az anyanyelvüket használni az oktatásban, már az első osztálytól kezdve csak ukránul tanulhatnak, legfeljebb a magánszférában beszélhetnek anyanyelvükön. Illetve van még egy kategória: az őshonos népek, amelyeknek van lehetőségük anyanyelvükön tanulni a középiskola befejezéséig, ők a krími tatárok, krimcsákok, karaimok, akik a Krímben élnek – amely pillanatnyilag nem Ukrajna területéhez tartozik. Mindez tehát diszkrimináció: egyesek felé pozitív, egyesek felé negatív. Tiltja is az ukrán alkotmány és a nemzetközi jog. Mi küzdünk ez ellen, szeretnénk visszakapni azokat a jogokat, amelyekkel rendelkeztünk 2017 előtt. Kompromisszumos megoldásként elfogadtuk volna azt is, hogy ugyanolyan jogokat kapjunk, mint a krími tatárok, azaz hogy minket is ismerjenek el törvény által őshonos népnek – annál is inkább jogot formálhatunk erre, hogy több mint ezer éve őseink itt éltek ezen a földön, tehát nem betelepültünk, hanem őshonos népek vagyunk. Ha ezt a státust megkaptuk volna, akkor legalább az a lehetősége meglenne most a gyermekeinknek, hogy érettségit tudjanak szerezni az anyanyelvükön tanulva.
– Tud-e valamit tenni a kárpátaljai magyarság azért, hogy visszaszerezze a jogait, egyáltalán megmaradjon mint közösség?
– A kárpátaljai magyarságra két nagy veszély leselkedik: az egyik az emigráció, a másik az asszimiláció. A kialakult helyzet miatt tömegesen mentek el főleg fiatalok és a szakmai-intellektuális elit tagjai az elmúlt években, valamint gazdasági és biztonsági okokból kifolyólag is. Nehéz megtalálni egy gazdasági válságban szenvedő országban a boldogulás lehetőségeit, miközben itt a szomszédban, Magyarországon azt meglelik. Illetve amikor 2014-ben az ukrán–orosz konfliktus következtében beindultak a keleti övezetben a harci cselekmények, fiatalokat és középkorúakat is besoroztak. Sokan ettől való félelmükben is elmentek innen. Ezt az elvándorlási folyamatot meg kell állítani, mert fogy a magyarság Kárpátalján, és ami fogy, az előbb-utóbb elfogy – tudjuk, ez egyszerű matematika és logika. Ha pedig elmennek innen, akkor ugyan mint egyének meg tudnak maradni az ittlévők, de mint közösség nehezen – mert épp ezen elit és a fiatalság nélkül nincs jövő. A másik veszély az asszimiláció: fontos, hogy akik itt maradnak, azok magyarként maradhassanak itt, hiszen nyelvében él a nemzet. Ha nem tudjuk megőrizni nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat, hitünket, akkor nem fogunk tudni megmaradni. Az anyanyelven való oktatás nagyon fontos az identitás megerősítéséhez. Ahhoz, hogy magyar szívű, magyar lelkületű, magyar identitású legyen valaki, magába kell szívja azt, amit a magyar iskolákban tanítanak: a magyar történelmet, a magyar irodalmat, a magyar hagyományokat. A veszélyek közepette van azonban egy harmadik út is a számunkra: maradunk és küzdünk! Nem úgy, mint őseink, harctéren, kivont karddal, vért ontva, hanem a mostani lehetőségekhez ragaszkodva. Azaz a politika és a diplomácia eszközeivel harcolunk: kiáltványokkal, különböző fórumokon, például az Európai Unióban, Amerikában, Kijevben. Ebben a küzdelemben jó, hogy a magyar kormány mögöttünk áll, nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is. Bár ez nekik kényelmetlen, mert számos harcot kell megvívniuk Brüsszelben és Kijevben is. E kiállás nélkül viszont reménytelen és esélytelen lenne a küzdelmünk.
– E küzdelem közepette az ukrán kormány újabb jogszabállyal is készül: mi várható a nemzeti kisebbségek védelméről szóló törvénytől?
– Úgy tűnik, hogy ez a törvény sem hoz számunkra megoldást. A nemzeti kisebbségekről szóló előző törvényt, amely máig is hatályban van, 1992-ben fogadták el Ukrajnában. Ennek a 6. cikkelye minden Ukrajnában élő nemzeti kisebbség számára garantálja a jogot a kulturális autonómiához, az anyanyelvű oktatáshoz minden szinten, az anyanyelv használatára az élet minden területén, a nemzeti szimbólumok használatára, a vallásszabadságra, a hagyományőrzésre. Tehát biztosítja mindazt, amire egy kisebbségnek szüksége van ahhoz, hogy komfortosan érezze magát az országban, ahol él. Mi élveztük is ezeket a jogokat, kiépítettük az oktatási rendszert – százegy magyar oktatási intézményünk van –, őrizzük a kultúránkat. Miért tehettük meg azt, hogy itt Kárpátalján elénekeljük a magyar himnuszt? Nemcsak a templomokban, hanem összejöveteleinken, megemlékezéseinken és állami ünnepeinken is. Miért tehettük ki az ukrán zászló mellett a magyar zászlót is? Mert erre az 1992-es törvény 6. cikkelye lehetőséget adott. Most egészen biztos, hogy mindez meg fog változni. Félő, hogy az új törvény a meglévő rossznak a bebetonozása, megszilárdítása.
– Van-e remény mégis arra, hogy javul a helyzet?
– Biztató, hogy az ukránok az ukrán–magyar kétoldalú kapcsolatok révén fogékonyak arra, hogy minket meghallgassanak. Le tudunk ülni a tárgyalóasztalhoz, vannak kormányközi bizottságok, és tehetünk javaslatokat, amelyek vita tárgyát képezik. Még vannak esélyeink, lehetőségeink, amelyekért próbálunk küzdeni, ez azonban csak úgy lehetséges, ha a magyar kormány továbbra is mellettünk áll. Magyarország támogatásával egyébként jelenleg új óvodákat építünk, meglévőket korszerűsítünk, kórházakat, orvosi rendelőket újítunk fel, tehát olyan infrastrukturális beruházás történik, ami hozzájárulhat a kárpátaljai magyarság pozitív jövőképéhez. Ennek a folyamatnak a folytatásához viszont az kell, hogy a magyar nemzeti kormány maradjon kormányon, mert azok, akik most ellenük összefogtak, valószínűleg elengednék a kezünket, és lemondanának a határon túli magyarokról.
