– Milyen a helyzetük jelenleg Kárpátalján, egy héttel a háború kitörése után?
– Azt hiszem, hogy nem volt még soha ilyen nehéz a helyzetünk, erre most talán nem túlzás a kétségbeejtő szót használni. Mintha az eddigi világunk egyszer csak szétrobbant és darabokra esett volna. Látjuk, hogy ez az ember sincs itt, az az ember sincs itt, egyszerűen eltűntek. Múlt héten szerda este volt egy kulturális rendezvény Munkácson, a Munkácsy Mihály Magyar Házban, ott tervezgettük a további találkozásokat, jó volt a hangulat, aztán másnap reggel arra ébredtünk, hogy háború van, teljesen hihetetlen volt az egész. Aztán pedig kiderült, hogy az első nap leforgása alatt a barátainknak, a munkatársainknak körülbelül a fele elmenekült, főleg a férfiak, de teljes családok is elmentek úgy, hogy egyik óráról a másikra itthagytak mindent, az egész eddigi életüket. Valószínűleg sokan vissza se jönnek, mert ez már az utolsó csepp volt a pohárban, mivel eddig is nehéz volt az itteni élet.
– Úgy gondolja tehát, hogy visszafordíthatatlan károkat okoz ez a válság a kárpátaljai magyarságra nézve?
– Nagyon nehéz most bármit mondani, mert rettentően bizonytalan a helyzet, de én úgy érzem, hogy igen. Azt gondolom, hogy elegük lett már az embereknek, sokan eddig is gondolkoztak azon, hogy itt maradjanak-e. Eddig hősiesen kitartottak a közösségért, az emberekért, esetleg az idős szülők miatt vagy azért, mert nagyon szeretik a szülőföldjüket. De azért mindenkinek világos, hogy itt van a szomszédban Magyarország, ahol sokkal több a lehetőség. Tartok tőle, hogy amikor a gyerekeink visszamennének az iskolába – most tanítási szünet van, egyáltalán nem tudni, mikor lesz az országban újra tanítás –, akkor lesz-e még kinek tanítani. Rengeteg olyan tanárról is tudok a munkácsi magyar iskolából, aki már nincs itt. A barátaink, a munkatársaink egyszerűen eltűntek, elmenekültek, nem is nagyon tudták, hova mennek.
Magam is átvittem egy munkatársamat a határon, egy anyukát a három pici gyerekével, és egy darab táskával. Az egész életük, mindenük, amijük volt, abból ennyit tudtak elhozni, ez egészen szívszorító.
Azonkívül pedig, hogy a háborús helyzet miatt nagyon félnek az emberek, az egyszerű létfenntartás is kezd sokaknak nehézségekbe ütközni: egy hét alatt körülbelül 100–150 százalékkal nőtt az élelmiszerek ára, fontos gyógyszerek hiányoznak, mivel az utánpótlási útvonalak közül sokat elvágtak. Reménykedem azért abban, hogy Magyarország felől lehet biztosítani az élelmiszer-utánpótlást, de egyelőre a karitatív intézményeinktől folyamatosan jönnek a jelzések, hogy mire van szükségük.
– Munkácson hogyan segítik a rászorulókat?
– A Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye megalapított egy válságstábot, amelynek az egyik vezetője vagyok, próbáljuk koordinálni a támogatást. Hihetetlen nagy szolidaritási hullám indult meg Magyarország felől, elképesztő mennyiségű segítséget ajánlanak fel, lakást, utaztatást, élelmiszert, anyagi segítséget. Ugyanakkor nem egyszerű, hogy volt egy működő karitász, amely a helyi dolgokat igyekezett megoldani, és most naponta sok száz, akár ezer üzenetre kell válaszolni. Próbálunk kiépíteni egy rendszert, miközben rengetegen kiestek a saját munkatársaink közül is.
Az egyik feladatunk az ukrajnai menekültek ellátását megszervezni egyházi intézményekben.
Kárpátalján részint olyanok vannak, akik továbbmennek, részint olyanok, akik kivárnak, hiszen itt béke van. Mi is befogadtunk egy ukrán családot, amely várja, mik lesznek a háború fejleményei, hiszen szeretnének hazatérni. Ezenkívül ott van az a körülbelül ötven intézmény, amelyet eddig is erején és kapacitásán felül kellett az egyháznak ellátnia, mivel itt a szociális háló alapvetően hiányzik, és ezért az egyházak próbálják meg ellátni azokat a feladatokat, amelyet igazából az államnak kellene. Ezeket az intézményeket továbbra is fent kellene tartani, miközben az élelmiszerárak teljesen elszálltak, vagy elfogytak az anyagi keretek. Mindezen felül nagyon fontos feladatunknak tartom, hogy azokat segítsük, akik itt maradtak, és eddig is szegényen éltek, most aztán pedig végképp semmire nem telik nekik. Már most azt mondják a helyi karitászok vezetői, hogy olyanok jönnek az ingyenkonyhára egy kis ételért, akik eddig még sohasem jöttek. Ez azt jelenti, hogy tényleg bajban vannak az emberek, és egyre inkább bajban lesznek.
Biztos, hogy egy elhúzódó humanitárius válságra lehet számítani Kárpátalján, még akkor is, ha, mondjuk, a mai napon véget érne a háború
– amire jelenleg nincs sok esély. Már most látszik, hogy hosszú távú segítségnyújtásra lesz szükség.
– Ön Budapestről költözött Kárpátaljára huszonöt évvel ezelőtt. Mi az, ami ott tartja még most is Kárpátalján?
– Úgy érzem, hogy feladatunk van itt, és ha Isten engem idehívott, akkor magam felé sem lenne elfogadható, hogy egyszer csak itt hagynék mindent, és eljönnék. Próbálok mindent megtenni ezekért az emberekért, akiket nagyon megszerettem ebben a huszonöt évben. Nagyon jó emberek élnek itt, akik rengeteget szenvedtek az utóbbi évtizedekben. Ha mindenki eljönne, és otthagyná azokat, akiknek még lehetőségük sincs eljönni, megszakadna a szívem értük. Nagyon bízom abban, hogy közvetlen életveszély nem fenyeget minket. Illetve azt is gondolom, hogy azért a végső célunk mégis az üdvösség. Ugyanakkor nem látom a háborús helyzetet olyan rossznak, hogy attól kellene tartani, Kárpátalján is bombázni fognak. Bár ez most már teljesen kiszámíthatatlan.
– Hogyan tudjuk mi innen, Magyarországról segíteni az egyházmegyei válságstáb munkáját?
– Igyekszünk a helyzetről folyamatosan tájékoztatást nyújtani a Kárpátaljai Szent Márton Karitász honlapján. Az egyházmegyei karitász partnerszervezetein keresztül tudnak segíteni, ilyen a Kárpátaljai Családokért Egyesület, a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány és a Kárpátalja Hitéletéért Alapítvány. Ezek a szervezetek az adományokat mind az egyházmegye karitatív tevékenységére használják fel.
Orosz–ukrán háború
