Élelmiszerszankciók – azaz éheztessük ki az oroszokat
A Krím félsziget elfoglalása után 2014-ben a Nyugatnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy egyebek közt az élelmiszerekre és az élelmiszer-alapanyagokra kivetett szankciókkal veszi rá Putyint, adja fel az annektált területeket. Az elképzelést – mondhatnánk gúnyosan, ha nem lenne valójában reális a forgatókönyv – valószínűleg olyan szakértők vagy politikusok találták ki, akiknek az utolsó emlékképe az országról a széthulló Szovjetunió szinte éhező népe lehetett.
Valóban, a peresztrojka idején Oroszország még a rendszerváltás sokkjában volt, elvesztette a korábbi – kényszerű, KGST-be tartozó – beszállítóit, amelyek addig ellátták a kommunista államot. Ez a helyzet azonban a Krím elfoglalásának idejére jócskán megváltozott. 2000 és 2014 között ugyanis gyors iramban nőtt az ország agrárkülkereskedelme, a csúcsot 2013-ban érte el 53 milliárd dolláros forgalommal. A legtöbbet gabonából adtak el, azon belül is búzából. Még a globális felmelegedés is kedvezett az orosz termelőknek, északra tolódott ugyanis a művelhető területek határa, amelyet kihasználva folyamatosan növelték az olajos magvak, a szójabab és a kukorica vetésterületét. A 2014-es szankciók ebben a szépen fejlődő állapotban érték az orosz gazdaságot. A Nyugat elvárása az volt, hogy a hirtelen jött tilalom majd élelmiszerválságot okoz, és ez olyan társadalmi nyomást hoz, amelyben maguk az oroszok kényszerítik politikai alkura a putyini vezetést a Krím kérdésében. Ki is alakult az áruhiány, és az orosz emberek valóban gyorsan szembesültek az üres polcok látványával és a megszokott termékek teljes hiányával. A nyugati számítások azonban csak eddig a pontig voltak helyesek. Oroszország lakossága ugyanis elfogadta a helyzetet, és nem beadta a derekát, hanem időt adott magának arra, hogy a szankciókat véglegesnek tekintve önellátásra rendezkedjen be.