„Mentsd meg a természetet, mentsd meg magad!” – skandálja a Lacsin-folyosót lezáró néhány tucat azeri környezetvédelmi aktivista. A nyugati sajtó cikkeiből, beszámolóiból tájékozódva azt hihetnénk, hogy már-már militáns rendbontókról van szó, közelebb érve azonban bebizonyosodik, hogy a média valótlan képet fest a Karabahban zajló eseményekről. Az Örményországot a jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de örmény fennhatóság alatt álló szakadár területekkel összekötő egyetlen szárazföldi útvonalat még december közepén helyezték „blokád” alá azeri környezetvédelmi aktivisták, tiltakozásul az örmény fél „ökológiai népirtása” ellen.
Célunk, hogy felhívjuk a figyelmet az örmények által elkövetett környezetszennyezésre, a természeti erőforrásaink illegális kizsákmányolására, valamint az, hogy megakadályozzuk ezen tevékenységeket
– magyarázza kérdésünkre az egyikük. Az aktivisták zöme még diák, nem lehet több húszévesnél, de elszántságukat jól mutatja, hogy a fagyos kaukázusi télben is reggeltől estig itt vannak, tiltakoznak. – Szilveszter éjszakáját is itt töltöttük – meséli büszkén az egyikük, aki kérdésünkre válaszolva elmondja, egészen addig fogják folytatni a demonstrációt, amíg nem érnek el valamiféle változást az örmény fél „káros tevékenységével” kapcsolatban, legyen az holnap vagy akár hónapok, évek múlva. Az, hogy hosszú távra rendezkedtek be, jól látszik:
az úton több melegedősátrat húztak fel, meleg teával, kávéval és takarókkal küzdenek a dermesztő hideg ellen.
Önkéntesek ebédet és vacsorát főznek a tiltakozóknak, a sátrakon kívül Brooklyn-kályhák tüze ad meleget az átfagyott aktivistáknak.
Ökocídium
S hogy pontosan mi is a káros tevékenység, ami ellen tiltakoznak? Ezt a kérdést két részre lehet bontani: jelenleg az azeri álláspont szerint az örmény ellenőrzés alatt álló területeken illegálisan zsákmányolják ki a természeti erőforrásokat – főként aranyat –, ezt pedig a Lacsin-folyosón keresztül Örményországba szállítják. Az aktivisták által készített transzparenseken több ilyen bányáról is láthatunk képeket, egyik követelésük pedig az, hogy Baku megfigyelőket küldhessen ezekre a területekre, akik ellenőrizhetik a kitermelés menetét és szabályosságát.
Másrészről az azeriek azzal vádolják az örményeket, hogy a térség 27 éves megszállása alatt – de főként a 2020-as háború során – több erdőt az utolsó fáig kiirtottak és felégettek, beszennyezték a folyókat, mindezt azért, hogy a területekre visszaérkező azeriek ne tudják használni azokat. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy az örmények is hasonló vádakkal illetik Azerbajdzsánt, szerintük az azeriek katonai célok elérése érdekében tettek visszafordíthatatlan károkat a környezetben. Hogy mi az igazság, kívülállóként nehéz megítélni, s nem is tisztünk, egyvalami azonban biztos:
a konfliktusnak az egyik legnagyobb kárvallottja a karabahi természet és élővilág.
Baku számtalanszor próbálta felhívni a nemzetközi közösség és környezetvédelmi civil szervezetek figyelmét a problémára, ezek a legtöbb esetben azonban süket fülekre találtak – panaszolja az egyik aktivista. A helyzet – vélik az azeriek – most sincs másképp: ahelyett, hogy a nyugati sajtó, nyugati politikusok a valós problémák orvoslására megpróbálnának nyomást gyakorolni az örményekre, humanitárius válságot kiáltva bírálják az aktivistákat és a bakui kormányzatot. Szerintük ugyanis az azeri „blokád” miatt a karabahi örmények nem jutnak elegendő élelmiszerhez, gyógyszerekhez, valamint üzemanyaghoz.
A tiltakozók ugyanakkor elutasítják a vádakat, mondván, az orosz békefenntartók és a nemzetközi segélyszervezetek szállítmányait minden esetben átengedik az úton. Amíg áthaladnak, pihennek, szusszannak egyet, hogy aztán újult erővel kezdjék skandálni rigmusaikat. Ennek mi is szemtanúi lehetünk, a tömeg megnyílik a szállítmányokkal megrakodott teherautó-karaván előtt, ami így folytathatja útját a szakadár régió fővárosa, Sztepanakert (azeri nevén: Hankendi) felé. – Teljesen logikátlan a felvetés, miszerint mi lezárjuk a Lacsin-folyosót – magyarázza a tüntetések egyik szervezője, közben hevesen mutogat a távolban eltűnő járművek felé.
Stratégiai jelentőség
A kiemelt stratégiai jelentőséggel bíró Lacsin-folyosó egyébként első ránézésre nem tűnik többnek egy közönséges hegyi útnál, amelyből millió másik van a világon. Egészen Örményországtól kezdődően vágja át a Kis-Kaukázus hegyvonulatait, majd az aktivisták által lezárt, körülbelül húszméteres szakaszt követően kacskaringózik lefele a hófödte csúcsokkal körbezárt völgybe, ahol Sztepanakert fekszik. Az út mentén végig magas kerítés jelzi, hogy meddig tart az azeriek által ellenőrzött terület és hol kezdődik az orosz békefenntartók fennhatósága alatt álló rész.
A kerítés Azerbajdzsán felőli oldalán körülbelül 20-25 azeri katona és rendőr biztosítja fáradhatatlanul a demonstrációt, és heves tiltakozásban törnek ki, amint fényképet próbálunk készíteni róluk.
A folyosó ellenőrzéséről még 2020-ban, a második karabahi háborút követően állapodtak meg a felek. A Baku, Jereván és Moszkva közt köttetett trilaterális egyezmény értelmében az út ellenőrzését és biztosítását az orosz békefenntartók látják el, pontos feladataikat, kötelességeiket és tevékenységük részleteit azonban nem fektették le a megállapodásban.
A – papíron – mintegy kétezer fős kontingensből az útvonal ezen szakaszán nem lehetnek többen tizenötnél, ők mindenesetre nem tulajdonítanak túlságosan nagy jelentőséget az aktivistáknak: többen könyvet olvasnak, telefonjukat nyomkodják vagy csak unottan ücsörögnek.
– Egyértelműen tisztázni kell a Lacsin-folyosón alkalmazandó mechanizmusokat – hangsúlyozza Farid Szafijev, a bakui Center of Analysis of International Relations elemzőintézet igazgatója, akivel már az azeri fővárosban beszélgetünk. Az útvonalon ugyanis – az azeri álláspont szerint – nemcsak élelmiszer, gyógyszerek és segélyszállítmányok érkeznek a szakadár területekre, hanem hadi eszközök is, aknák és más fegyverek.
A Lacsin-folyosó stratégiai jelentősége éppen ezért is értékelődött fel már az első örmény–azeri háború idején, a kilencvenes években. A szakadár örmény egységek a karabahi régió után ezt a területet foglalták el először, és ezen útvonal tette lehetővé a harckocsik és más hadi eszközök szállítását, így tudtak további területekre benyomulni.
Ez a gyakorlat – noha jóval kevésbé intenzíven – a mai napig él, és az orosz békefenntartók keveset tudnak vagy akarnak ez ellen tenni
– panaszolja a szakértő.
– Moszkvának kedvező a mostani libikókahelyzet, a bizonytalanságot kihasználva ellenőrzése alatt tudja tartani a régiót – vélekedik Szafijev, aki szerint ez alapjaiban gátolja meg a konstruktív párbeszédet a felek között. Az sem segít a helyzeten, hogy az örmény vezetés teljesen elzárkózik az egyeztetéstől mind a környezetvédelmi aggályok és természeti erőforrások kizsákmányolása, mind pedig a Lacsin-folyosó ellenőrzésének esetében – emeli ki a szakértő, noha az elmúlt időszakban többször is összeültek az azeri és örmény vezetők – igaz, ezen alkalmaknak kevés eredményük volt. Ez pedig azt jelenti, hogy az aktivisták még jó ideig az úton maradnak.
A változás szele
A változás szele azonban már érződik a Kis-Kaukázus vonulatai között. Oroszország elhúzódó ukrajnai háborúja itt is meggyengítette a pozícióját, már Örményország – amely hagyományosan Moszkva legfőbb szövetségese a térségben – is bírálatokkal illeti az orosz békefenntartókat, amiért azok nem képesek megoldani a Lacsin-folyosón kialakult helyzetet. Emellett szinte rögtön az ukrajnai eszkalációt követően kisebb intenzitású fegyveres összecsapásokról számoltak be a felek a térségben, ami szintén Moszkva gyengülésének tudható be. Azért egy újabb háború kirobbanásától nem kell tartanunk – nyugtat meg Szafijev –, hiszen Baku már szinte minden katonai célját elérte 2020-ban, az örmény haderő pedig nincs olyan állapotban, hogy hadat üzenjen Azerbajdzsánnak.
Az egyértelműen látszik, hogy minél tovább húzódik az ukrajnai háború, Moszkvának annál kevesebb erőforrása lesz arra, hogy a karabahi békefenntartói feladataira koncentráljon.
Pontos adataink a kontingens jelenlegi létszámáról nincsenek, ugyanakkor feltételezni lehet, hogy – ahogyan az más külföldi missziók esetében tapasztalható – az egykor itt állomásozó katonák egy része már az ukrajnai fronton vív háborút. A karabahi békefenntartói misszió 2025-ig tart, azonban – elviekben – a két fél közti összecsapások esetén ez automatikusan meghosszabbodik. Ilham Alijev azeri elnök a minap mindenesetre leszögezte, 2025 után nem lesznek orosz katonák a térségben.
Az azeri álláspont szerint mindenképpen felül kell vizsgálni a 2020-ban köttetett tűzszüneti egyezményt, és figyelembe véve elszántságukat, nem kizárt, hogy el is fogják érni céljukat. A kérdés csak az, hogy mikor és milyen eszközökkel. Örményország helyzetét tekintve előnyösebb lenne minél hamarabb, amíg az orosz békefenntartók jelen vannak a régióban, hiszen ez nekik nyújthat némi megnyugvást, biztonságérzetet. Hogy ezt Jerevánban is így gondolják-e, azt nem tudhatjuk, egyvalami azonban biztos: Baku eltökélt céljai elérésében, ez pedig semmi jóval nem kecsegtet az örményekre nézve.
Több évtizedes konfliktus
Az Örményország és Azerbajdzsán közt dúló ellentét kezdetéhez egészen a Szovjetunió végnapjainak idejére, 1988-ig kell visszamennünk. Ekkor az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság területén autonómiát élvező, örmény többségű Hegyi-Karabah autonóm terület parlamentje megszavazta függetlenségét és egyesülését Örményországgal. Ezt követően kezdődtek összecsapások a két etnikum közt, amelyek aztán a Szovjetunió felbomlásával háborúvá terebélyesedtek. Az első hegyi-karabahi háborút Örményország nyerte, az 1994-ben kötött tűzszüneti egyezmény értelmében létrejött a jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, gyakorlatilag független, de örmény fennhatóság alá tartozó szakadár köztársaság. A konfliktus ezt követően hosszú időre befagyott, egészen 2020 őszéig, amikor a határ menti összecsapások újból háborúvá eszkalálódtak, amely ezúttal Azerbajdzsán győzelmével zárult. Baku a Moszkva közvetítette tűzszüneti egyezménynek köszönhetően visszaszerezte a kilencvenes években elveszített területek jelentős részét, ugyanakkor a karabahi régió egy része mindmáig örmény fennhatóság alatt áll.
