Kétséges egység: Brüsszel leszámolna a külügyi vétóval

Az uniós egység terve kezdetben olyan területekre összpontosított, amelyekben az érdekek egyeztetése lehetségesnek tűnt, amelyek nem szétválasztották, hanem összekötötték az európai országokat.

A külügyi vétó átalakításának lehetőségei
A XXI. Század Intézet közleményében Petri Bernadett kifejtette: az uniós egység terve kezdetben olyan területekre összpontosított, amelyekben az érdekek egyeztetése lehetségesnek tűnt, amelyek nem szétválasztották, hanem összekötötték az európai országokat: ez volt a gazdasági integráció. A közös kül- és biztonságpolitika létrehozásának kérdése ugyan időről időre előkerült, de a tagállamok hosszú időn át elutasították, hogy az európai együttműködés keretei közé emeljék ezt a területet. A korai föderatív tervek egyértelmű bukását követően az integráció történetében 

az 1970-es években, az Európai Politikai Együttműködés létrejöttével jelent meg a külpolitikai kérdések egyeztetésének igénye, ettől kezdve beszélhetünk a külpolitikai együttműködés alapjainak kialakulásáról.

Az alapító szerződések módosításával lépésről lépésre intézményesült az EU közös kül- és biztonságpolitikája. A római szerződés aláírását követően tehát 

három és fél évtizednek kellett eltelnie, mire a maastrichti szerződés hatálybalépésével az Európai Unió második pillérjeként hivatalosan is létrejött az európai közös kül- és biztonságpolitika, mindvégig a kellő óvatosság és ennek megfelelően a valamennyi tagállam egyetértését igénylő konszenzusos döntéshozatal rendje mellett.

A közleményben kiemelték: ennek intene most búcsút Brüsszel, pontosabban a kilencek. Úgy fogalmaznak, az egyetértést igénylő eljárás minősített többségi szintre való leszállításának többféle jogi módja van, melyek közül a legalapvetőbb, ugyanakkor a legnehezebb 

az alapszerződés egyhangú módosítása.

Ez előtt számos akadály áll, hiszen míg a szerződésmódosításról szóló tárgyalások megkezdéséhez 27 tagállam közül 14 egyszerű többsége szükséges, a jogilag kötelező érvényű megállapodáshoz valamennyi uniós tagországnak kell egyetértésre jutnia, majd ratifikálnia a döntést, az ehhez szükséges népszavazások pedig jelentős kockázatot hordoznak magukban az eljárás kimenetelével kapcsolatban, gondoljunk csak az alkotmányszerződés elutasításához vezető referendumok esetére Hollandiában és Franciaországban 2005-ben. 

További lehetőségként említi meg Petri Bernadett az 1999-ben az amszterdami szerződés elfogadásával bevezetett 

konstruktív tartózkodást, amit jelenleg is alkalmazhatnának a tagállamok, ha lenne ilyen szándékuk, de nem teszik, hiszen a nemzeti érdekvédelem végső eszközéről, a vétóról egyetlen ország se mond le szívesen önként.

Uniós hátsó kapus megoldás a EU kereskedelempolitikai hatásköreinek jogszabályi bővítése, amelyre számos példa akad. Az úgynevezett passerelle klauzula pedig, melyben az Európai Tanácsnak egyhangúsággal joga van hozzájárulni, hogy a minősített többségi szavazást vezessék be kül- és biztonságpolitikai ügyekben, ugyanabba az akadályba ütközik, mint maga a szerződésmódosítás: valamennyi tagország egyetértése szükséges hozzá.

A XXI. Század Intézet álláspontja alapján a tagállamokról legkevésbé sem állítható a külügyi vétó indokolatlanul gyakori vagy visszaélésszerű használata, hiszen 2016 és 2022 között mindösszesen harminc olyan döntés merült fel, amelyet valamelyik tagország megvétózott. Az egyet nem értő tagállam álláspontjának figyelmen kívül hagyása, a leszállított többségi arányok által „kigazdálkodott” döntés rákényszerítése azonban jelentős mértékben alááshatja az adott tagország állampolgárainak unióval szemben táplált bizalmát. Kiváló példaként szolgálhat erre a brexit esete, hiszen 

Nagy-Britannia 2010-től kezdődően 2020 januárjában bekövetkezett távozásáig a leginkább leszavazott tagállamok egyike volt, csaknem háromszor annyiszor maradt kisebbségben tanácsi álláspontjával, mint Németország.

Történelmi múltunk szomorú alapvetése, hogy a háború egyidős Európával, a XX. század pedig különösen sok szenvedést hozott az itt élő népek számára. Az Európai Unió életre hívásának oka éppen ez: nem más, nem több és semmi esetre sem kevesebb, mint a háború bármely formájának elutasítása a kontinensen. 

Európa békéjének letéteményese pedig a tagállamok vitális érdekeinek tiszteletben tartására épülő európai egység. 

Az alapszerződések is ennek megfelelően rögzítik: az unió célja a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének előmozdítása, kül- és biztonságpolitikáját pedig Európa és a világ békéjének, biztonságának és fejlődésének előmozdítása érdekében valósítja meg.

Évtizedeken keresztül megannyi szimbólum fejezte ki Európában a békére való törekvést: Konrad Adenauer és Charles de Gaulle közös részvétele a reimsi katedrálisban rendezett szentmisén, François Mitterrand és Helmut Kohl kézfogása Douaumont temetőjében, Rosztropovics csellójátéka a berlini fal leomlásakor. 1972 óta az EU himnuszává választott Örömóda a zene egyetemes nyelvén hirdeti az unió elkötelezettségét a szabadság, a béke és a szolidaritás elvei iránt. Sőt Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke is az unió béke iránti elköteleződésére hivatkozott, amikor kijelentette, hogy az illegális bevándorlás megakadályozását célzó határkerítés elfogadhatatlan, mert ellentétben áll az európai értékekkel. Sok minden megváltozott azóta. 

Amikor 2023-ban a kontinens békéjének ünnepén, az Európa-napon Ursula von der Leyen az Ukrajnának szánt fegyverbeszerzésekről beszél Kijevben és a külügyi vétó mielőbbi leépítése mellett érvel Brüsszelben, hol marad az uniós békeprojekt mindenek felett álló eszménye?

– Az EU-n belüli konszenzus megtalálása kimerítő lehet, de ez a demokrácia és a sokszínűség hozzáadott értéke. Az európai országok sokszínűsége nem teher – fogalmazott Karl Nehammer osztrák kancellár néhány nappal ezelőtt az osztrák parlamentben tartott beszédében. Az európai egység valóban egy folyamat, összehangolt cselekvés, melynek során egyeztetésekre, kölcsönös engedményekre van szükség a közös megállapodás érdekében.

Az európai egységhez vezető út, az egyetértés kialakítása nem egyszerűsíthető és nem megkerülhető

A szuverén nemzetállamok önkéntes és komplex együttműködésének egyedülálló és egyetlen módja az egyes érdekek és álláspontok összehangolása, mégpedig annak érdekében, hogy a tagállamok magukra érvényesnek tekintsék a döntést. Ezt a folyamatot az unió vezetői korábban még a béke megtartásának legfontosabb eszközeként ismerték el, ma pedig már szabadulnának tőle. A tartalmi kérdések kitárgyalásának sikertelenségét formai megoldással orvosolni azonban nem más, mint tévút. Az Európai Uniónak tanulnia kellene a saját hibáiból: a migrációs politika látványos kudarca a legjobb példaként szolgál arra, hová vezet a teljes egyetértés hiánya ellenére kierőltetett uniós intézkedés: szétfeszíti az EU döntéshozatalát és menthetetlenül szétveri az európai együttműködést – írják a közleményben. 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)