– Biztosan Észak-Koszovóban járunk? Ez a vidék még Szerbiánál is szerbebbnek tűnik – talán minden óvatlan utazóban felmerül ez a kérdés, amikor először lép be Koszovóba. Velünk sem történik mindez másként. Míg Szerbián átutazva csupán elvétve látunk nemzeti lobogót, addig az észak-koszovói településeken gyakorlatilag nincs olyan villanyoszlop, amelyet nem díszít szerb zászló. Ablakokban, kerítéseken szintén lobogókat függesztettek ki a helyi lakosok.
Az első észak-koszovói településeken áthaladva számos molinót látunk a következő felirattal: „Ez itt Szerbia!” A zászlóerdő célja egyértelmű: Koszovót a szerb vallás és kultúra bölcsőjének tekintő szerbek mutatni akarják, hogy a Szerbiából 2008-ban kiszakadt, albán többségű Koszovónak legalább egy része az anyaországgal kíván együtt élni.
A koszovói feszültség gyökerei
Az egykori titói Jugoszláviában közel kétmillió lelket számláló Koszovó a hat tagköztársaság legnagyobbikának, Szerbiának az egyik tartománya volt. De már a szocializmus korában is feszült volt a helyzet a koszovói Rigómezőre a nemzet bölcsőjeként tekintő államalkotó szerbek és a politikai értelemben kisebbségnek számító albánok között. A szerb közösség a gyenge demográfiai mutatók és az elvándorlás miatt ugyanis egyre inkább fogyott, az albánok pedig nyolcvan százalék feletti többségbe kerültek.
A szerbek azonban politikai értelemben fönntartották maguknak a jogot a politikai dominanciára. Aztán amikor a múlt század nyolcvanas éveinek a végén Szlobodan Milosevics került hatalomra, az albánok bekeményítettek, és mind hangosabban követelték az elszakadást Szerbiától.
A kilencvenes évek végén egyre erőszakosabban léptek fel az albánokkal szemben a Belgrádból odavezényelt rendőri és katonai egységek, továbbá a délszláv háború addigi hadszíntereit megjárt szerb szabadcsapatok.
Az 1998-ban és 99-ben zajló koszovói fegyveres összetűzések során több mint 13 és fél ezer ember, többségében albán vesztette életét, az eltűntek száma meghaladja a hatezret. Alig hallgattak el a fegyverek, napokon belül 36 országból 37 ezer békefenntartó érkezett oda, és ezzel új időszámítás kezdődött Koszovóban, amely kilenc évvel később, 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét.
A zvecsáni zavargások okai
Brüsszelnek nagyon gyorsan, 2013 tavaszán sikerült elérnie, hogy a pristinai kormány vállalja: megteremti a jogi kereteket ahhoz, hogy a szerbek létrehozhassák a szerb többségű községek közösségét Észak-Koszovóban, ahol több településen tömbben élnek. Autonómiának azonban ők nem nevezhetik ezt, mert ahogy mondják, autonómia a kisebbségeknek jár. Ők pedig nem tekintik magukat kisebbségnek.
Pristina az ígérete óta nyíltan hátráltatja ennek megvalósulását. Ez eredményezte azt, hogy az észak-koszovói szerbek – belgrádi sugallatra – az elmúlt év novemberében kivonultak a koszovói állami intézményekből, köztük azokból az önkormányzatokból is, amelyek szerb többségűek.
Pristina erre választások kiírásával reagált, amelyeken a szerbek nem vettek részt.
Így történhetett meg, hogy a szerb többségű észak-koszovói településeken három-négy százalékos részvétellel választottak polgármestert az albánok, amit a szerbek nem fogadtak el. Hétfőn aztán a polgármesteri hivatalokhoz vonultak a szerbek. A koszovói Zvecsán településen a Magyar Honvédség NATO-békefenntartó erejében szolgáló katonáit velük szemben tömegoszlatási feladatokra vetették be. Az összecsapásban a tiltakozók improvizált robbanóeszközöket is használtak, legtöbben ezek repeszeitől sérültek meg. Más országok katonái mellett összesen 27 magyar katona sebesült meg, közülük tizenöten súlyosan.
Mintha háborús zónában járnánk
A hétfői zavargások óta azonban mintha csillapodnának a kedélyek. Ennek feltételezhetően az az oka, hogy ilyen masszív katonai jelenlét évek óta nem volt Koszovóban. Az utakon szinte folyamatosan járőröznek a KFOR-katonák. A környéken közlekedve mi is belefutunk a megengedett sebességnél lassabban haladó hosszú katonai konvojokba, amelyeket megelőzni szinte képtelenség, közéjük pedig tilos beállni.
A békefenntartók megerősítették az egykori szerb tartomány részein a kisebb szerb enklávék és az egyházi központok őrzését.
Zvecsán központjában olyan érzése van az embernek, mintha több katona lenne a településen, mint helyi lakos.
Gyakorlatilag minden sarkon áll egy csapat – osztrák, amerikai, lengyel – békefenntartó. A városháza épületét – ahol korábban zavargások voltak – szögesdrótokkal és kordonokkal kerítették körbe, amelyeket a helyi lakosok szerb nemzeti lobogókkal tűzdeltek tele. A megnövelt katonai jelenlét miatt olyan érzésünk támad, mintha valós háborús zónában tartózkodnánk.
A polgári lakosság nem tudja megközelíteni az önkormányzat épületét. A városháza tőszomszédságában egy Ratko Mladicsot (háborús bűnös, a srebrenicai tömeggyilkosság fő felelőse) ábrázoló falfestmény is látható. A környéken szerb nemzeti zene szól, a helyi lakosok tömegével ülnek kint a padokon. Beszélgetnek. Kicsit sem tűnnek szomorúnak. A forró aszfalton még fellelhetők a zavargások során felgyújtott autók nyomai.
Nem riadunk meg semmitől. El fogjuk érni, amit szeretnénk. A mi önkormányzatainkat nem fogják elfoglalni a siptárok [így hívják a szerbek gúnyosan az albánokat – szerk.]! Koszovó Szerbia szíve
– mondja lapunknak Deján, egy harminc év körül helyi szerb lakos. A férfi kifejti: nem haragudnak a helyi békefenntartó egységekre a hétfői incidensek miatt. Meggyőződése, hogy az albán rendőrök provokálták ki az összecsapást: szerinte ők voltak azok, akik a KFOR-osok közé dobták az első sokkoló gránátokat. Mindezt pedig azért csinálták, hogy a szerbekre haragítsák a NATO-egységeket. Úgy véli, előbb-utóbb ki fogják harcolni, hogy az albánok is elismerjék Koszovó és Szerbia egységét.
Mindkét fél a másikat okolja Koszovóban
Miközben Dejánnal beszélgetünk, egy hatvanas éveiben járó, kissé alkoholszagot árasztó férfi közelít meg bennünket. A bácsi a délszláv háború borzalmairól, saját, a fronton szerzett tapasztalatairól mesél nekünk.
Mi már megjártuk a poklot. Tényleg azt képzelik az albánok, hogy elnyomhatnak bennünket saját, történelmi területünkön? Rosszul gondolják. Nem félünk tőlük
− mondja dühös arckifejezéssel a veterán, majd származásunk felől érdeklődik. Miután elmondjuk, hogy magyarok vagyunk, fülig érő mosollyal közli: „Orbán a mi emberünk!” Egyébként a hétfői zavargások közben volt egy pillanat, amikor a szerb tüntetők hangosan éltették Orbán Viktort. Az alábbi videóban 04:00-től hallani, hogy a tömeg azt skandálja, „Ajmo Orbane!”, ami szerbül azt jelenti: „Hajrá, Orbán!”.
Érdekes egyébként, hogy a magyar miniszterelnökről a koszovói albánok is hasonlóan vélekednek. Zvecsánban ugyan nem találkozunk albán nemzetiségű polgárokkal, a településtől mindössze húsz percnyi autózásra található Mitrovicában szinte csak velük futunk össze.
