A Gurvan Saikhan hegységbe visz utunk.
Gurvan Saikhan azt jelenti: A Három Szépség. S mert hárman vannak, hát nevük is van, úgy, mint Baruun Saikhany Nuruu vagyis a Nyugati Szépség, Dund Saikhany Nuruu, vagyis a Középső Szépség, és végül Zuun Saikhany Nuruu – talán kitalálták, a Keleti Szépség.
A hegység legmagasabb csúcsa a Középső Szépségben található, és 2825 méter magas.
Mi pedig a Keleti Szépségbe igyekszünk, a Yolan Am-szurdokba.
Gyakran fordítják nevét Keselyűk völgyének, mivel a név eredete valóban egy óvilági keselyű, a Lammergeier keselyű nevére vezethető vissza, amely mongolul Yol.
A hegység és a szurdok otthont ad egyebek mellett a hópárducnak, ibexnek, vadkecskének, szürkefarkasnak, aranysasnak és himalájai sólyomnak. Vannak, akik kifejezetten azért jönnek ide, hogy hópárducot lessenek meg. Mongol barátunk meg is jegyzi nevetve, ő már találkozott olyan turistával, aki itt töltött húsz napot élesített fényképezőgéppel hópárducra lesve, de néhány elaggott mormotán kívül semmit sem látott. Aztán csalódottan hazament, és levonta a következtetést, miszerint őneki itt hazudtak, mert itt nem is él hópárduc.
Pedig nem ez a megfelelő következtetés.
Hanem az, hogy a hópárducnak nem dolga, hogy hagyja magát meglesni, hanem dolga neki meglesni másokat. Betolakodókat.
Mongol barátunk utunk elején meggyújt egy kevés zsályát, s füstjét beszíva mormol valamit. Így áldoz a hegy szellemének, s kér tőle biztonságos utat.
Elindulunk. Fúrjuk be magunkat a hegybe, egyre mélyebbre a kanyonba. Tudjuk, mit keresünk, miért jöttünk, s az a valami sokkal valóságosabb és kézzelfoghatóbb, mint a hópárduc.
Mi a jégért jöttünk.
Várj, elmagyarázom.
A hosszú és iszonyatosan hideg tél végére a szurdokban több kilométer hosszú és helyenként tíz méter vastag jégtakaró alakul ki. S a nyár nem elég ahhoz, hogy minden jég elolvadjon.
Fúrjuk be magunkat a hegybe, a szurdok mélyére. Megyünk a jég felé.
Forró szél fúj, forróság van. A felszerelésünket cipelő kicsi, mokány mongol ló egykedvűen ballag. Ő is pontosan tudja, hová. A jég felé. Mert az út végén, a szurdok legmélyén ott a jég…
…Várj csak, állj meg egy pillanatra, nézz fel a sziklákra, s talán eszedbe jut. Igen: Dante így írta le a poklot. Igen, a pokolban forróság van, tüzek vannak, forró szelek fújnak, s a költő halad lefelé, a pokol egymást követő körein, egyre lejjebb.
S mit talál a pokol fenekén? Hát jeget. Ott ül a pokol fenekén Lucifer, a bukott angyal, jégbe fagyva, s tépi, harapja Júdást.
Leérünk hát mi is végül. Tessék, itt a jég. De mit találunk ott, ahol Lucifernek kellene lennie? Egy öregembert, aki egy sztúpa előtt ül s a maga módján imádkozik. Így lesz teljes a mi történetünk a fenséges Yolan Am-szurdok legmélyén.
Aztán Marci, az operatőr észreveszi, hogy az öregember egy árus, a portékája oda van kipakolva a sztúpa mellé, és egy frászt imádkozik, éppen pénzt számol. És akkor mondom most mosolyogva, felebarátaim: így lesz a mi történetünk még teljesebb a fenséges Yolam Am-szurdok legmélyén. S gyorsan hozzá is teszem, nehogy valaki félreértsen:
ez az öregember nem az a kufár, akit ki kell űzni a templomból. A természet csodálatos templomából.
Másnap aztán nincs tovább mellébeszélés. Megyünk a Góbi-sivatagba.
Lássunk először néhány szikár tényt!
A Góbi a világ hatodik legnagyobb sivataga, ami a számok nyelvén azt jelenti, hogy 1600 kilométer hosszan és 800 kilométer szélesen terül el Kína északi és Mongólia déli részén. Talán furcsának tűnik első hallásra, de a Góbi egy úgynevezett hideg sivatag, dűnéin időnként hó és fagy is előfordul, telente a szibériai sztyeppékről havat hord a szél errefelé.
A Góbi időjárása a legszélsőségesebbek közé tartozik, egy napon belül olykor 35 Celsius-fok is lehet a hőingadozás.
A Góbi nagy része nem homoksivatag, hanem köves félsivatag. Kevésbé tudományosan: igazi holdbéli táj. S ebben a holdbéli tájban eleven élet lüktet – bár első pillantásra talán ezt a legnehezebb elképzelni. Mégis:
Élnek itt feketefarkú gazellák, márványmacskák, vad baktriai tevék és farkasok. A gyíkok különösen jól alkalmazkodtak a Góbi-sivatag éghajlatához, és körülbelül 30 faj él a dél-mongol határon. A Góbi-sivatag leggyakoribb növényzete a szárazsághoz alkalmazkodott cserjék sokasága. Egyebek mellett a szürke zsálya és az alacsony fűfélék, például a tűfű és a kantárfű is megterem itt. De a legmeglepőbb az volt számunkra, amikor sofőrünk, Ghana megállt egy helyen, leszakított egy marék zöld valamit, és jóízűen falatozni kezdte. Kérdeztük, mi ez, válaszolt is, csak hát mongolul, s az még nem megy annyira jól, úgyhogy inkább megszagoltuk. Snidling volt.
Szóval errefelé a tevék, a kecskék és a marhák snidlinget legelnek. Elég jóízű lehet a húsuk…
Mint mondtam, a Góbi alapvetően nem homoksivatag. Napnál világosabb tehát, hogy mi a homokdűnékhez megyünk.
A Khongorin Els vár minket, vagyis az Éneklő homokdűnék.
Ez a lenyűgöző, csodálatos képződmény 180 kilométer hosszan kanyarog a végtelen mongol ég alatt, legnagyobb magassága helyenként meghaladja a 300 métert.
„Ehess, ihass, ölelhess, alhass – a mindenséggel mérd magad” – írta József Attila, s ez kétfélét is jelenthet. Vagy azt, hogy az evés, ivás, ölelés, alvás a mindenség maga, vagy azt, hogy a puszta létezésen, a léten túl van valami, amely felé törekedned kell. Ha ember akarsz lenni. Egylényegű ember.
Ha rátalálsz a Góbi homokdűnéinek közepén a színházra, be kell lásd, a második az igaz…
…Mert színház van a Góbi homokdűnéinek közepén.
A Teremtő megadta a kereteket hozzá, az egylényegű ember pedig felismerte a homokban a lehetőséget, s így szólt:
„Hadd lássuk, mire megyünk ketten!”
S belefaragta a homokkőbe a világát. Belefaragta a teremtés kezdetét... Az aranykort... S a romlást...
Pontosabban azt faragta bele, amit a világról gondol s ami körülveszi, de mindenki azt lát bele, amit akar.
Mi ezt látjuk bele a romló Nyugat fiaiként.
S ebben a színházban minden este előadás van. Egy szereplő van, az Úr, s mindenki azt a darabot nézi, amelyiket akarja.
Nekünk Az ember tragédiáját játszotta a Mindenható, abból is csak egy színt, a rómait. S én odaültem, az első sorba, elfeledkeztem a forróságról, s önfeledten és kétségbeesetten hallgattam Péter apostol monológját az Úr előadásában:
Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb'eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri
S jobb cél felé hiába ösztönöz.
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. -
Nézz csak körül, mi pusztít városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anachorétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompult érzetöknek
Mi még izgassa, ami még emelje. -
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.
S önfeledtségem és kétségbeesésem mélyén ott lapult a remény, hogy ez így nem maradhat. Hogy majd „jőni fog, mert jőni kell, egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán…”
Így kell lennie, mert mi már túl vagyunk mind a nagyszerű, mind a kisszerű halálokon, ezerszer is. Ezt lehelte arcomba a Góbi forró szele, ezt visszhangozta fülemben a csönd. S csak remélni tudom, hogy nem a fülem volt az, hanem a lelkem.
S az éneklő homokdűnék alján egy folyó fut tova. Tíz kilométer hosszan kanyarog. Nem tudom, honnan jön, s hová tart. Bizonyosan van rá tudományos magyarázat, de ez itt és most, ebben a varázslatos pillanatban teljesen lényegtelen.
Folyó szalad tova a sivatag közepén. Élénk zöld körülötte a táj, kacsák élnek a partján, lovak legelésznek szerte.
Teljesen valószínűtlen ez így, itt.
Tíz kilométer hosszan kanyarog az élet a homokban. Lám, megint visszatértünk a Teremtőhöz. Aki megadta a lehetőséget, hogy az itt élő, vele egylényegű ember kezdjen ezzel valamit.
A csend előveszi leglágyabb, legszelídebb hangszerét, a hárfáját, s finoman, halkan játszani kezd rajta. Egy kis balladát arról, hogy az élet legyőzhetetlen. S hogy vannak dolgok, amelyekbe Lucifer sem tud belekontárkodni. Legfeljebb az ember. Aki sajnos olykor rosszabb, mint az ördög. De csak akkor, ha elkényelmesedik, ellustul – vagyis, ha van rá ideje.
De itt, a Góbiban másképpen mérik az időt. Másképpen porciózzák. Itt nem csupán felbecsülhetetlen értéke van minden túlélt pillanatnak, de súlya is. Jelentősége. Értelme.
Előkászálódik lassan a lovak sörényébe bújt éjszaka. Én tevehátra ülök, s elidőzök még a homokdűnéken. Mert én csak vendég vagyok itt. Betolakodó. Jöttem Nyugatról, a kényelmemmel, a felszerelésemmel, a gőgömmel és a kenőcseimmel, a megannyi előítéletemmel, a kivagyiságommal, s csak egyet tehetek. Megpróbálom befogadni mindezt. Felérni ésszel. Méltóvá válni hozzá. Kitörni az ördögi körből, melyet Benda így fogalmazott meg:
Az ember cselekedni ugyan mindig a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta. Egészen addig, míg be nem következett az írástudók árulása, mert attól fogva az ember már nem csak cselekedete a rosszat, de méltányolta is.
Ezt akarom itt elfelejteni. Segíts Istenem, hogy ne legyek áruló írástudó.
Pihenjetek. Holnap majd újra meg kell küzdeni mindenért…
(Folytatjuk)
