Mongólia 2. rész – Dante Poklától az Isteni színjátékig

De mit találunk ott, ahol Lucifernek kellene lennie? Egy öregembert, aki egy sztúpa előtt ül, s a maga módján imádkozik.

2460873 Fotó: RAPHAEL SANE

S mit talál a pokol fenekén? Hát jeget. Ott ül a pokol fenekén Lucifer, a bukott angyal, jégbe fagyva, s tépi, harapja Júdást.

Leérünk hát mi is végül. Tessék, itt a jég. De mit találunk ott, ahol Lucifernek kellene lennie? Egy öregembert, aki egy sztúpa előtt ül s a maga módján imádkozik. Így lesz teljes a mi történetünk a fenséges Yolan Am-szurdok legmélyén.

Aztán Marci, az operatőr észreveszi, hogy az öregember egy árus, a portékája oda van kipakolva a sztúpa mellé, és egy frászt imádkozik, éppen pénzt számol. És akkor mondom most mosolyogva, felebarátaim: így lesz a mi történetünk még teljesebb a fenséges Yolam Am-szurdok legmélyén. S gyorsan hozzá is teszem, nehogy valaki félreértsen: 

ez az öregember nem az a kufár, akit ki kell űzni a templomból. A természet csodálatos templomából.

Másnap aztán nincs tovább mellébeszélés. Megyünk a Góbi-sivatagba.

Lássunk először néhány szikár tényt!

A Góbi a világ hatodik legnagyobb sivataga, ami a számok nyelvén azt jelenti, hogy 1600 kilométer hosszan és 800 kilométer szélesen terül el Kína északi és Mongólia déli részén. Talán furcsának tűnik első hallásra, de a Góbi egy úgynevezett hideg sivatag, dűnéin időnként hó és fagy is előfordul, telente a szibériai sztyeppékről havat hord a szél errefelé.

A Góbi időjárása a legszélsőségesebbek közé tartozik, egy napon belül olykor 35 Celsius-fok is lehet a hőingadozás.

A Góbi nagy része nem homoksivatag, hanem köves félsivatag. Kevésbé tudományosan: igazi holdbéli táj. S ebben a holdbéli tájban eleven élet lüktet – bár első pillantásra talán ezt a legnehezebb elképzelni. Mégis:

Élnek itt feketefarkú gazellák, márványmacskák, vad baktriai tevék és farkasok. A gyíkok különösen jól alkalmazkodtak a Góbi-sivatag éghajlatához, és körülbelül 30 faj él a dél-mongol határon. A Góbi-sivatag leggyakoribb növényzete a szárazsághoz alkalmazkodott cserjék sokasága. Egyebek mellett a szürke zsálya és az alacsony fűfélék, például a tűfű és a kantárfű is megterem itt. De a legmeglepőbb az volt számunkra, amikor sofőrünk, Ghana megállt egy helyen, leszakított egy marék zöld valamit, és jóízűen falatozni kezdte. Kérdeztük, mi ez, válaszolt is, csak hát mongolul, s az még nem megy annyira jól, úgyhogy inkább megszagoltuk. Snidling volt. 

Szóval errefelé a tevék, a kecskék és a marhák snidlinget legelnek. Elég jóízű lehet a húsuk…

Mint mondtam, a Góbi alapvetően nem homoksivatag. Napnál világosabb tehát, hogy mi a homokdűnékhez megyünk.

A Khongorin Els vár minket, vagyis az Éneklő homokdűnék.

Ez a lenyűgöző, csodálatos képződmény 180 kilométer hosszan kanyarog a végtelen mongol ég alatt, legnagyobb magassága helyenként meghaladja a 300 métert.

 „Ehess, ihass, ölelhess, alhass – a mindenséggel mérd magad” – írta József Attila, s ez kétfélét is jelenthet. Vagy azt, hogy az evés, ivás, ölelés, alvás a mindenség maga, vagy azt, hogy a puszta létezésen, a léten túl van valami, amely felé törekedned kell. Ha ember akarsz lenni. Egylényegű ember.

Ha rátalálsz a Góbi homokdűnéinek közepén a színházra, be kell lásd, a második az igaz…

 …Mert színház van a Góbi homokdűnéinek közepén.

A Teremtő megadta a kereteket hozzá, az egylényegű ember pedig felismerte a homokban a lehetőséget, s így szólt:

„Hadd lássuk, mire megyünk ketten!”

S belefaragta a homokkőbe a világát. Belefaragta a teremtés kezdetét... Az aranykort... S a romlást...

Pontosabban azt faragta bele, amit a világról gondol s ami körülveszi, de mindenki azt lát bele, amit akar.

Mi ezt látjuk bele a romló Nyugat fiaiként.

S ebben a színházban minden este előadás van. Egy szereplő van, az Úr, s mindenki azt a darabot nézi, amelyiket akarja.

Nekünk Az ember tragédiáját játszotta a Mindenható, abból is csak egy színt, a rómait. S én odaültem, az első sorba, elfeledkeztem a forróságról, s önfeledten és kétségbeesetten hallgattam Péter apostol monológját az Úr előadásában:

Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,

Míg a szerencse mosolyog feletted,

Mint napsugárban a légy, szemtelen,

Istent, erényt, gúnyolva taposó.

De hogyha a vész ajtódon kopog,

Ha Istennek hatalmas ujja érint,

Gyáván hunyász, rútul kétségb'eső.

Nem érzed-é, hogy az ég büntetése

Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,

A város pusztul, durva idegen nép

Tiporja el arany vetésidet,

Szétbomlik a rend, senki sem parancsol

S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás

Emelt fővel jár a békés lakok közt,

Utána a halvány gond, rémület

S égből, földről se részvét, sem segély.

Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával

Elandalítni azt a szózatot,

Mely a kebelnek mélyét felveri

S jobb cél felé hiába ösztönöz.

Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,

Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,

S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:

Hiába mind, a régi istenekben

Nincs már hited, kövekké dermedeztek.

(Az istenszobrok szétporlanak.)

Elporlanak, s új istent nem találsz,

Mely a salakból újra fölemelne. -

Nézz csak körül, mi pusztít városodban

Hatalmasabban, mint a döghalál,

Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,

Hogy Thébaisznak puszta téreit

Vad anachorétákkal népesítsék,

Ottan keresve tompult érzetöknek

Mi még izgassa, ami még emelje. -

El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,

E nagy világ most tisztuló szinéről.

S önfeledtségem és kétségbeesésem mélyén ott lapult a remény, hogy ez így nem maradhat. Hogy majd „jőni fog, mert jőni kell, egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán…”

Így kell lennie, mert mi már túl vagyunk mind a nagyszerű, mind a kisszerű halálokon, ezerszer is. Ezt lehelte arcomba a Góbi forró szele, ezt visszhangozta fülemben a csönd. S csak remélni tudom, hogy nem a fülem volt az, hanem a lelkem.

 S az éneklő homokdűnék alján egy folyó fut tova. Tíz kilométer hosszan kanyarog. Nem tudom, honnan jön, s hová tart. Bizonyosan van rá tudományos magyarázat, de ez itt és most, ebben a varázslatos pillanatban teljesen lényegtelen.

Folyó szalad tova a sivatag közepén. Élénk zöld körülötte a táj, kacsák élnek a partján, lovak legelésznek szerte.

Teljesen valószínűtlen ez így, itt.

Tíz kilométer hosszan kanyarog az élet a homokban. Lám, megint visszatértünk a Teremtőhöz. Aki megadta a lehetőséget, hogy az itt élő, vele egylényegű ember kezdjen ezzel valamit.

A csend előveszi leglágyabb, legszelídebb hangszerét, a hárfáját, s finoman, halkan játszani kezd rajta. Egy kis balladát arról, hogy az élet legyőzhetetlen. S hogy vannak dolgok, amelyekbe Lucifer sem tud belekontárkodni. Legfeljebb az ember. Aki sajnos olykor rosszabb, mint az ördög. De csak akkor, ha elkényelmesedik, ellustul – vagyis, ha van rá ideje.

De itt, a Góbiban másképpen mérik az időt. Másképpen porciózzák. Itt nem csupán felbecsülhetetlen értéke van minden túlélt pillanatnak, de súlya is. Jelentősége. Értelme.

 Előkászálódik lassan a lovak sörényébe bújt éjszaka. Én tevehátra ülök, s elidőzök még a homokdűnéken. Mert én csak vendég vagyok itt. Betolakodó. Jöttem Nyugatról, a kényelmemmel, a felszerelésemmel, a gőgömmel és a kenőcseimmel, a megannyi előítéletemmel, a kivagyiságommal, s csak egyet tehetek. Megpróbálom befogadni mindezt. Felérni ésszel. Méltóvá válni hozzá. Kitörni az ördögi körből, melyet Benda így fogalmazott meg:

Az ember cselekedni ugyan mindig a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta. Egészen addig, míg be nem következett az írástudók árulása, mert attól fogva az ember már nem csak cselekedete a rosszat, de méltányolta is.

 Ezt akarom itt elfelejteni. Segíts Istenem, hogy ne legyek áruló írástudó.

 Pihenjetek. Holnap majd újra meg kell küzdeni mindenért…

(Folytatjuk)

Borítókép: Lovak a Góbi-sivatagban (Fotó: Raphael Sane)