Mongólia 7. rész – Mongólia tetejénél

Itt és most az ember maga másodlagos. Mert itt minden ugyanilyen marad majd akkor is, ha nem lesz ember.

2023. 07. 12. 16:20
Hujtun Orgil
Fotó: wikipedia
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – mondta Tamási Áron, s e gondolat gyönyörűségét, magától értetődő igazságát nagyon könnyű belátni.

Odahaza.

A Duna mellett vagy a Balatonnál, vagy éppen Erdély szelíd, nyájas falvai közt.

Itt egy kicsit másképpen van.

Jó, de hol az az itt? – teszi fel joggal a kérdést, aki figyel ránk.

Nos, tíz napja indultunk el Ulánbátorból. Elmentünk délre, a Góbi széléhez, s onnan haladunk folyamatosan északnyugat felé.

És most itt bolyongunk az Altájban, fúrjuk be magunkat egyre mélyebben a hegyek közé, s nézve a tájat, a magányos jurtákat, eszembe ötlött Tamási. S az otthon, az otthon kínzó hiánya, a család, s ha már Tamási, akkor Farkaslaka is.

S az örök érvényűnek gondolt, magától értetődő igazság, amelyet persze éppen most kezdenek ki odahaza, Nyugaton, mint mindent, ami magától értetődő, ami hagyomány, ami emberi.

Hamvas Béla így ír:

„A vallás, a filozófia, a tudomány roppant készültséget teremtett a kezdetleges eszközöktől, később a gépektől az intézményekig és a vallásos tanításokig és az elméletekig. A készültség szövevényét, ha abban egység és rendszer nyilatkozik meg, civilizációnak is hívják. A cél a védelem és a biztonság. Ház, város, állam, ruházat, világnézet, ipar, fegyver, vagyon, dogmák, törvények. Bonyolult apparátus, hogy a terhekből legalább valamennyit levegyen.”

Értem Hamvast, vagy legalább érteni vélem. S mellé teszem mindjárt Csokonait:

„Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, miolta a mienk nevezett elűle.”

Ezt is értem, hiszen ez egyszerűbb.

Értem őket, és egyiküknek sincs igaza teljesen. Hiszen Hamvas igazából tagadja mindazt a csodát, amelyet az európai kultúra egykoron létrehozott, Csokonai pedig tagadja a magántulajdon jogát, amely a kommunizmus előszele, az pedig tudjuk, hová vezet. Oda, ahová minden világmegváltást ígérő elmebaj: a tömegsírokba. Ne feledjük, csak most a napokban jártunk Ongában…

De mindezektől függetlenül, s mindezzel együtt itt a kérdés velem ezen a tájon: Hogy lehetséges itt otthon lenni?

Ezzel a gondolattal érkezünk meg Bayan Olgi városába.

Emlékeznek még Bayan Zagra? Azt jelentette, „Zagban gazdag”, a zag pedig az a fafajta volt, amely egyedül képes megélni a Góbiban.

Talán nem pusztán formállogika azt feltételeznünk, hogy akkor ennek a városnak a neve annyit tesz, mint „Olgiban gazdag”. S akkor már csak annyit kell megtudnunk, mi az az Olgi?

Hát megkérdeztük.

A válasz pedig annyira meglepő, hogy a halálos ágyamon is eszembe fog jutni. Az „olgi” ugyanis nem egyebet jelent, mint pelenkát. Vagyis itt vagyunk az Altájban, egy „pelenkában gazdag” városkában.

Hát akkor, kukkantsunk is be ide, hátha találunk pelusokat…

Hát pelenkát éppenséggel nem találtunk – bár olykor elkelne errefelé egy ilyen puhány nyugatinak –, találtunk viszont kazahokat, merthogy itt főként már kazahok élnek.

A főtéren körbe modern épületek, mindenféle üvegtornyok. A tér közepén pedig egy lovas szobor. A lovon ülő katona, bizonyos Mázim Ikéj, a Mongol Népköztársaság hőse, aki meghalt a határon egy ütközetben, 1939-ben.

Egy mellszobor is felkelti figyelmünket, ott a posztamensről Aszganbajn Caraj néz le ránk, aki a mongol parlament tagja volt 1992-től, a demokratikus átalakulás egyik úttörője volt, amúgy pedig kazak nemzetiségű.

De az igazi kazak itt ül, ezen a lovon. Neve nincsen, hőstette sincs – ő „csak” egy kazak. De micsoda kazak! Egy sas-vadász. Itt meg is kell álljunk, mert fura a magyar nyelv. Hiszen, ha sasvadászt mondunk, akkor arra gondolunk, aki sasra vadászik. 

De a kazakok nem sasra, hanem sassal vadásznak, ami nálunk a solymász ugye, aki sólyommal teszi ugyanezt, ellenben olyan nincsen, hogy „sasász”, mert az eléggé furán hangoznék. Marad tehát a sas-vadász, és ez a szobor, ami eléggé érzékletesen mutatja meg, miféle ősi hagyományról, miféle csodáról van szó.

Megnézzük még a városházát, bár igazság szerint, ha Mongóliában egyet láttál, láttad az összeset…

Tovább indulunk.

S jön velünk tovább a kérdés a világról s az otthon levésről, s ezzel a kérdéssel futunk be egy aprócska kazah faluba. A falu nevét nem tudjuk, honnan is tudnánk, s megkérdezni sem lehet, ugyanis senki nem beszél mongolul.

Érkezésünknek hamar híre megy, összefutnak a gyerekek, bámulják a sok fura idegent. Csak az aprócska mecset nem izgatja fel magát, egykedvűen néz vissza ránk egy számunkra idegen, s egyre félelmetesebb hit sáncai mögül.

Egy jak ballag keresztül a mindenségen. Szelíd némaságában válaszok lapulnak, melyeket nem fogunk megfejteni sohasem…

Aztán felérünk egy hegy tetejére.

Szemben velünk a mongolok legmagasabb hegycsúcsa, arcunkon a jeges szél és a borzasztó hideg. Nem tudom, mikor fáztam ennyire júniusban, de legalább megtudjuk, hány kilométerre vagyunk Budapesttől. 4968-ra. Voltak, akik annak idején, a közeli Oroszországból ennyiről hazagyalogoltak…

Mindenesetre, ha a föld lapos lenne, akkor egészen biztosan itt lenne a széle. De hát nem lapos. Így aztán nem esünk le, inkább leereszkedünk az Altaj Tavan Bogd nemzeti parkba.

És nézzük a fekete hegyek alján a magányos jurtát, bámuljuk ámulva a vágtató lovakat – és egyre sürgetőbb a kérdés: ha azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, ő ott, abban a jurtában, hogyan éli meg ezt a magától értetődő igazságot?

Másnap aztán felmegyünk ahhoz a sztúpához, amely a mongolok legmagasabb hegyével szemben van.

Tegyük is tisztába a neveket.

A sztúpa neve: Presidents sztúpa.

A legmagasabb hegy neve: Altaj Tavan Bogd.

A hegy csúcsának neve pedig Hujtin Orgil.

Imádkozó mongol zarándokok kerülik meg háromszor egymás után a sztúpát, közben élelmet szórnak rá.

Egy lovas is így tesz…

Egy kazah sas-vadász, az Olgiban látott, lovon ülő sas-vadász eleven, hús-vér testvére, egy kitömött farkas hátára ültetett gyönyörű sasmadárral pózol és pózoltat. A fenséges állat még megalázottságában is felfoghatatlanul méltóságos.

Aztán népünnepéllyé alakul a zarándoklat jöttünkre, kérdezik, honnan vagyunk, mondjuk, Magyarországról, erre még inkább felvidulnak, szívesen fotózkodnak, összeállnak kedvünkért egy csoportképre, örömmel fogadják mongol szavainkat –„szembeno” és „bájlá” –, hiába no, a mongolok is, a kazahok is szeretnek minket, mert ők soha nem felejtették el a közös gyökereket.

Majd leereszkedünk a jégfolyóhoz, ami a völgy alján fehér folyóvá változik. Nézzük ezt a lenyűgöző tájat, ezt a megdöbbentő és mozdíthatatlan, ember nélküli mindenséget, Isten fenségét, nézzük az irányokat, délnek a hegyen túl Kína, északnyugatnak a hegyen túl Oroszország, a kettő között Kazahsztán, segítőnktől, Bazrától megtudjuk még, hogy a folyókat Potaninról és Alexanderről nevezték el, ők oroszok voltak és először rajzolták térképre mindezt – de ez itt és most másodlagos.

Itt és most az ember maga másodlagos. Mert itt minden ugyanilyen marad majd akkor is, ha nem lesz ember.

Ilyen marad minden, mint Isten eredeti szándéka, minden vallási dogmától független örök, sziklába vésett kinyilatkoztatás.

Csak a kérdésünkre keresett válaszhoz nem kerültünk közelebb. Egészen addig, ameddig a sztúpánál látott kazah sas-vadász be nem engedett bennünket az otthonába. És mi megkaptuk a választ ettől a nagyszerű embertől.

Este, a fagyos szél dúdolását hallgatva a jurtában, ismét előveszem Hamvast:

A hagyomány grandiózus nyugalma elveszett. Mindaz, amit Európa bármilyen területen alkotott, az őskorihoz és a hagyományosan keletihez képest híg és üres. Semmi stabil, semmi a valódi fényből, semmi az eredeti abszolút voltából, semmi végleges értelem. Végül is mindaz, amit Európa kétezer év alatt alkotott, gondolat és művészet, tudás és szépség, másodlagos. A hagyomány bizonyossága helyett az individuumok különlegességének varázsa, abszolút bázis helyett káprázat és vásár, becsvágyak versenye, önkényes és alaptalan.

Most már pontosan értem Hamvast.

A kazah sas-vadász segített megérteni.

Ő maga a grandiózus hagyomány.

Aki otthon van a világban.

S mert kezet nyújtott nekem, mostantól én is sokkal inkább otthon lehetek a magaméban…

Borítókép: A Hujtin Orgil (Forrás: Wikipédia)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.