„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – mondta Tamási Áron, s e gondolat gyönyörűségét, magától értetődő igazságát nagyon könnyű belátni.
Odahaza.
A Duna mellett vagy a Balatonnál, vagy éppen Erdély szelíd, nyájas falvai közt.
Itt egy kicsit másképpen van.
Jó, de hol az az itt? – teszi fel joggal a kérdést, aki figyel ránk.
Nos, tíz napja indultunk el Ulánbátorból. Elmentünk délre, a Góbi széléhez, s onnan haladunk folyamatosan északnyugat felé.
És most itt bolyongunk az Altájban, fúrjuk be magunkat egyre mélyebben a hegyek közé, s nézve a tájat, a magányos jurtákat, eszembe ötlött Tamási. S az otthon, az otthon kínzó hiánya, a család, s ha már Tamási, akkor Farkaslaka is.
S az örök érvényűnek gondolt, magától értetődő igazság, amelyet persze éppen most kezdenek ki odahaza, Nyugaton, mint mindent, ami magától értetődő, ami hagyomány, ami emberi.
Hamvas Béla így ír:
„A vallás, a filozófia, a tudomány roppant készültséget teremtett a kezdetleges eszközöktől, később a gépektől az intézményekig és a vallásos tanításokig és az elméletekig. A készültség szövevényét, ha abban egység és rendszer nyilatkozik meg, civilizációnak is hívják. A cél a védelem és a biztonság. Ház, város, állam, ruházat, világnézet, ipar, fegyver, vagyon, dogmák, törvények. Bonyolult apparátus, hogy a terhekből legalább valamennyit levegyen.”
