Mongólia 4. rész – Költözés a nyári szállásra

Ezek a mongol férfiak, asszonyok és gyerekek többet tudnak az élet teljességéről, mint a nyugati nagyvárosi tízmilliók összesen.

Bajanhongor városában ébredünk.

A város határában emlékművet állítottak a leghíresebb mongol lovaknak. Nem mondom, minálunk is elég nagy a lókultusz, Kincsemnek még szobra is van, de itt, a mongoloknál a ló még mindig valami olyasmi, mint nálunk volt a honfoglalás idején, amikor a magyar sámán fehér lovat áldozott az isteneknek.

Mérhetetlen becsben tartják a mongolok a lovaikat, ez a lényeg.

Érdekes olvasgatni a cirill betűs feliratokat – a mongolok cirill betűkkel írnak, bár manapság egyre inkább reneszánszát éli az ősi mongol írás –, és most és itt először hálát adok a sorsnak, amiért annak idején meg kellett tanulnunk a cirill betűket. Igaz ugyan, hogy megbuktam oroszból, de írni-olvasni a mai napig tudok, így aztán böngészgetem a lovak neveit, származásukat, színüket, s fel is tűnik egy „sárga”. Mert hát, a nagyjából kétezer közös szavunk egyike éppen a sárga.

A lovak emlékművének végében buddhista szentély áll, ez talán mindennél jobban kifejezi, mit jelent a mongoloknak a ló.

Bajanhongor hasonló a többi eddig látott mongol városhoz. De ha már a föníciaiak kitalálták a pénzt, kimegyünk a bazárba körülnézni.

Izgalmas, fölöttébb izgalmas látvány ez a bazár, ez a piac, ahol gyakorlatilag konténerekből árulják a portékát.

A város pedig – nos, a város pedig éppen ilyen. Akinek feltétlenül szüksége van fitneszszalonra, hasisbárokra, no meg persze pszichológusra, akinek díványán a félhomályban elmondhatja, miért depressziós, az kerülje el messzire Bajanhongort. Aki viszont szereti a karaokét, ne tétovázzon.

Hatalmas tevecsordába botlunk az úton, Tulga azt mondja, egyetlen család tulajdona ez a több száz állat, mire megjegyzem, akkor az a család biztosan milliomos. Tulga pedig azt válaszolja hamiskás mosollyal, hogy persze, abban az esetben, ha nem fizetik be az adót.

Mivel fogalmam sincs, komolyan kell-e venni ezt a megjegyzést, beszéljünk inkább pár szót az állatokról.

Mongólia lakossága a hivatalos statisztikák szerint körülbelül hárommillió fő, de az itteniek erre a kérdésre egyöntetűen úgy felelnek, hogy körülbelül két és fél millióan vannak. Ennek a két és fél millió embernek a fele a fővárosban, Ulánbátorban él, vagyis erre a több mint másfél millió négyzetkilométernyi országra jut alig több, mint egymillió-kétszázezer lakos a fővároson kívül.

Mongólia a világ leggyérebben lakott országa, a hivatalos statisztika két fő/négyzetkilométert ír, de tapasztalataim szerint ez is enyhe túlzás, és közelebb járunk az egy fő/négyzetkilométerhez.

Na most, erre a létszámra jut minimum hetvenmillió állat. Vagy több. Ugyanis a fővároson kívüli mongolok nagy része nomád, nomád állattartó. Eddigi utunk során – pedig megtettünk vagy kétezer kilométert – mindenhol hatalmas tehéncsordákba, juhnyájakba, birkacsordákba, ménesekbe és tevékbe botlottunk; szabadjon megjegyeznem, szerintem itt élnek a világ legszabadabb, legboldogabb állatai, különös tekintettel a lovakra, mert őket meg sem eszik végül, kivéve a kazakokat, ugyanis náluk a ló nemzeti eledel. És még egy mondat a lovakról: a Mongolia Magazin című kiadvány szerint Mongóliában jelenleg 4 821 008 ló él. Megismétlem, nagyon tessék figyelni: négymillió-nyolcszázhuszonegyezer-nyolc ló! Ha ez az adat pontos, és még azt a nyolcat is nyilvántartják, akkor ma Mongólia vezeti a világ legpontosabb statisztikáit!

Mindezt pedig csak azért részleteztem ennyire, hogy elmondhassam: a mindenkori mongol kormányok vissza akarják szorítani az állattartást, mert mint mondják, túl sok az állat, s annyit esznek, hogy képtelenek regenerálódni a legelők.

Semmiképpen sem szeretnék beleszólni a mongolok dolgába, és nem szeretnék úgy tenni, mintha értenék hozzá, de számomra ez a dolog felfoghatatlan és elképzelhetetlen. Ugyanis, ha kivonom Mongólia területéből a sivatagokat – bár a tevék ott is remekül elvannak –, továbbá a magas hegységeket –háromezer-ötszáz méter felett bőven láttunk teheneket –, akkor is legfeljebb harmincöt állat/négyzetkilométer a nomádok által tartott jószág „népsűrűsége”. S egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyit ne bírna el ez a vidék. Arról nem is beszélve, mi lenne azután a nomád mongol állattartókkal? Beköltöznének ők is Ulánbátorba? És néhány év múlva Mongólia is importálhatná magának a nyugati állattartó telepekről származó, antibiotikumokkal telefecskendezett „minőségi” húst?

Azt tudom, hogy kik örülnének ennek, és kik szeretnék, hogy így legyen.

De hogy a mongolok nem örülnének, az biztos.

Egyszóval, a messziről jött vándor felelőtlenségével, ám tiszta szívvel tanácsolom nekik: nagyon vigyázzanak magukra, és nagyon gondolják meg, milyen úton indulnak el…

Mert tessék, nézzék csak: Arvajhében töltöttük az éjszakát, s a szálloda ablakából felvettük, ahogy az öreg mongol reggel a jurtájából bújik elő, pedig ott a háza. Nekünk pedig már van intő példánk, gondoljon mindenki a legnagyobb magyar tanyavilág, a hódmezővásárhelyi tanyavilág tragédiájára. Amikor az ott élőket bekényszerítették a városba, mondván, ideje „fejlődni”, s a tanyájukat, vagyis az évszázados életformájukat kényszerből elhagyó parasztok előbb a legkedvesebb kutyáikat akasztották fel, mert úgysem vihették magukkal őket a panelba, a panelben pedig magukat is felakasztották, mert értelmetlen és elviselhetetlen lett az életük.

Újra mondom: vigyázzatok a világmegváltókkal és a „haladás”, a „fejlődés” megszállottjaival!

Elindulunk fel a hegyekbe, az Altáj vidékére.

Mongol módon kikötött lovak bámulják a végtelent, közeledik a Naadam fesztivál, szinte már mindet arra készítik elő.

A Sutai Khairkhan előtt megállunk egy pillanatra, ez a mongolok egyik szent hegye, minden évben egyszer elzarándokolnak hozzá a lámák imádkozni, de a parlament és a kormány tagjai közül is sokan tartják ezt a hagyományt.

És végül megérkezünk mai úti célunkhoz, egy aprócska településhez. A neve: Hovd Aimag Zereg Sum. Valami lehet itt a vízben vagy a levegőben, mert három mongol miniszterelnök és egy államfő is innen származik.

De mi nem ezért jöttünk, hanem hogy megnézzük, hogyan bontja le egy család a téli szállását, és hogyan indul útnak állataival együtt a nyári szállásra, fel, a hegyekbe.

Ilyenkor, a Naadam közeledtével a település lakói – nagyjából ezer fő – felpakolják az egész életüket, és a tevekaravánok elindulnak fel a hegyekbe, többek között azért, mert annyi a vérszívó, hogy az állatok nem bírnák.

Az emberek még igen, valahogyan, de az állatok nem. És akkor mennek. Ez is sok mindent elárul a nomád mongolok állatokhoz fűződő viszonyáról.

Fotó: PEXELS

Egy mongol család megengedi, hogy filmre vegyük, ahogy lebontják a jurtájukat, összeterelik az állataikat, és útra kelnek. Család alatt pedig az igazi nagycsaládot értsék, mert ilyenkor minden épkézláb ember, asszony és gyerek részt vesz a munkában.

Valami egészen elképesztő és lenyűgöző munka veszi kezdetét. Mindenki teszi a maga dolgát, s a látszólagos káosz lassan a kívülálló számára is összeáll renddé.

Csak a tevék gondolják másképpen, és kettő megmakacsolja magát. Öt férfi kell, hogy végül térdre kényszerítse az állatokat.

Kegyetlennek tűnik?

Hát persze...

A „fészbukozó” állatvédők, a mindenmentes szója lattét kortyolgatók, a vegánok minden bizonnyal máris útra kelnének, hogy „megvédjék” „szegény” tevéket.

De hát, ők az élet mellett járnak.

Mert az élet ez.

És ezek a férfiak, asszonyok és gyerekek többet tudnak az élet teljességéről, mint a nyugati nagyvárosi tízmilliók összesen.

S nincs is szükség több szóra. Nézzük és hallgatjuk, miképpen költözik egy mongol család a téli szállásáról át a nyári szállásra, együtt az állataival…

Délután már az Altájban utazunk.

Fantasztikus vidék, megdöbbentő hegyekkel.

Holnap már nagyon magasan leszünk.

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pexels)